"A La femme a döntéshozó, értelmiségi, véleményformáló nők magazinja. A La femme nekik és róluk szól. La femme magazin, la femme, lafemme.hu, lafemme"
« vissza nyomtatás

Címlapdívák

A La femme 5 évének címlapjain mindig egy csodálatos nő, többnyire egy filmsztár jelent meg.

Egy gyönyörű nő? Egy fontos nő? Férfiálmok megtestesítője? Vagy egyszerűen nők, akiket más nők is elfogadnak, időnként példaképnek, bálványnak? Szexidolok, mint Ava Gardner vagy Marilyn Monroe; megközelíthetetlen szépségek, mint Deneuve vagy Sharon Stone; rideg mosolyú, pengeszájú akarnokok, amilyennek Kidmant vagy Knightley-t látjuk; telt, kiegyensúlyozott szépségek, mint Salma Hayek; a hitvesi ágyba beálmodható szomszéd lányok, mint a főnixmosolyú Cate Blanchett vagy a szomorú-szeplős Julianne Moore; a hosszú lábú ragadozók, amilyen Angelina Jolie vagy Uma Thurman. Színésznők, akikről azt hisszük, ismerjük őket, pedig csak az álarcukat kaphatjuk meg, ahogy álarcot látunk Michelle Obamán is, de boldogan hinnénk, hogy az igazat, a valódit is felfedezhettük… Címlapdívák, akiket ismerünk, ismerni vélünk, ismerni szeretnénk. Akikre hasonlítani akarunk, akiket meghódítani úgysem tudnánk, úgysem mernénk soha. Öt év vonzásai és választásai. Nők. Elérhetetlen igazodási pontok.

 

 

Kamaszkoromban szerettem volna megrendezni a Rómeó és Júliát, erre azóta sem került sor... Akkoriban éppen túl voltam az első nagy és örök diákszerelmen, már volt lány, akit otthon is bemutattam, látták a barátaim, a szeretteim, az ellenségeim is. A találkozás előtt az első kérdés mindig az volt: és szép? A találkozás után megkönnyebbült sóhajjal, leplezett féltékenységgel dúcolva jött a megállapítás: tényleg szép. Ha nem volt az, akkor is. Csak akkor alig palástolt káröröm bujkált a hangsúlyokban. Mindegy volt: én szerettem volna megfelelni. Megfelelni mások ízlésének. Hogy szépnek lássák, aki nekem tetszik. Fontosnak tűnt.Fontosnak tűnt, hogy elfogadják, hogy ne hágjam át a közmegegyezést. Hogy a lányok olyanok legyenek, amilyennek akkor az újságok vagy a filmek sugallták őket. Úgy néztem a lányokat, akiket bemutattam másoknak, hogy próbáltam a többiek szemével is látni.Kamaszkorom legbalgább tévedései.

 

És közben meg szerettem volna rendezni egy olyan Shakespeare-előadást, ahol Rómeó és Júlia nem szép (nem mondhattam el a félelmeim senkinek, elmondtam volna hát mindenkinek…). Ahol Rómeó pattanásos arcú kamasz, esetlen nyakigláb, félszeg tinédzser, Júlia meg szabálytalan arcú, fogszabályzós, szemüveges süldő. Hiszen a darabban csak azok mondják róluk, hogy szépek, akik természettől fogva elfogultak: ők vallják egymásról – meg a szüleik és a reménytelenül beléjük zuhantak. Szépségük a költészetből adódik, a csoda verssorokból. Meg abból, hogy beleszeretnek egymásba, hogy vállalják ezt a mindig nehéz, kínzó káprázatot, a szerelmet.

Azóta is keresem, mitől szép egy ember, férfi vagy nő, egyre megy. Kifakult fényképeken látom nagy költők örökkévalóságig megénekelt múzsáit: egy szürke gépírólány, egy kiélt polgárasszony, egy jelentéktelen szőkeség néz vissza rám. Őket a költő szépítette meg mindannyiunk számára, a költő, aki rögtön a sosem látott Teremtő után következik a paradicsomi rangsorban. A költő, az álmodó, akivel együtt szeretnék én is minden napot felejthetetlenné tenni a Nőnek, akit imádok, az Anyának, akinek elvesztését soha nem tudom feldolgozni, a Gyereknek, akit végre megtaláltam (saját, külön bejáratú szentháromság). A költő, akinek sorsába, önpusztításába én is belehalok, ahogy fejemre, szívemre koppannak vérrögös verssorai. A költő, akinek nem mondhatják meg, nem írhatják elő, hogy mikor ünnepelje az örök ünnepeket, nem határozhatják meg lézengő lázárok, hogy mikor öltöztesse ünneplőbe a szívét…

A SZÉPSÉG
"És egyáltalán: mi a szépség, amit meghatározunk, kijelentünk, elemzünk, mércéül állítunk?"

 

Mondom, értem a költőket, imádom a szépségüket, hiszen azt látják bele szerelmeikbe is. De ez még nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy Rómeó és Júlia tényleg szép volt. A csúnyák tán nem szerethetnek? A csúnyáknak vígjáték és bohózat jut csupán, míg a romantikus darabok, a megtisztító tragédiák a szépeknek vannak fenntartva? És egyáltalán: mi ez a szépség, amit meghatározunk, kijelentünk, elemzünk, mércéül állítunk? Nem valamiféle egzakt meghatározás a lényeg, azt hagyjuk tudós esztétákra, akik könyvtárnyi butaságot írtak már össze erről. Csak figyeljük magunkat, hogy nekünk mi tetszik. Nekem az, ami vagy aki bennem folytatódik. Szép az, ami érdek nélkül tetszik? Egy frászt. Szép az, ami bennem leli visszfényét, aminek sugaraiban én fürdöm, hogy látva lássak, hogy látva lássanak. És akkor majd én is sugárzom, én is csillag leszek valakinek az egén. Én is szép lehetek. Igen, a szépség végül költészet a hétköznapok szintjén is. Kiben egy szonett lakik, kiben egy egész eposz, másból csak morgensterni abszurd ragyog ki, van, aki haikut fogalmaz életéből. A szépség, azt hiszem, nem alkat és vonások, nem pillanatnyi ideálok vagy örök fogalmak kérdése.

 

A teljes cikk a La femme 2014. nyári számában olvasható.