A szerelem írója, ihletője

Nem könnyű vállalkozás, hogy feltárjuk, pontosan ki is rejlik a név mögött, mely korában olyan hirtelenül kavarta fel Párizs amúgy is forrongó életét. A forradalmár, az utcai és szalonpletykák központi alakja könnyed nemtörődömséggel halmozott botrányt botrányra, ugyanakkor hatalmas példányszámokban kiadott szerző és az irodalmi, művészeti élet gyűjtője is volt, aki a legnagyobb művészeket, gondolkodókat vonzotta maga köré.

Aurore Dupin, a szerelemgyermek

A George Sand művésznév markáns, férfias hangzása ellenére nőt rejt, méghozzá nem is akármilyet. Aurore Dupin felmenői között királyok, bárók, grófok, hadvezérek ugyanúgy megtalálhatók, mint táncosnők és a párizsi forgatag legkülönfélébb képviselői. Apja, egy kékvérű, nagy köztiszteletben álló marsall, anyja tiltakozása ellenére feleségül vette Sophie-Victoire-t, a rossz hírű táncoslányt. Házasságukból született a nagymama után elnevezett Aurore, a leendő George Sand.

A lány műveltségét és kifinomultságát apai nagyanyjától örökölte, érzékiségét, szenvedélyét, lendületét, rendíthetetlen kitartását, életszeretetét és emberségét pedig polgári érzületű anyjától. A kettejük között feszülő kibékíthetetlen ellentét miatt felváltva nevelték, így a vidéki birtoki életet és a nyüzsgő Párizst egyaránt megismerte. Az ebből származó élmények mind személyének, mind későbbi művészetének fontos részévé váltak. A két szélsőséges életvitelből fakadó identitáskeresés vezette el korának legfontosabb kérdéseiig, amelyeket később hősei által is jó érzékkel közvetített olvasónak.

Az ifjú Aurore pár évig zárdában nevelkedett: kezdeti idegenkedése a zárdai élettől mély vallásos érzületbe váltott. Egy időben komolyan gondolt rá, hogy belép a rendbe, és leteszi a fogadalmat. Kiváló emberismerő gyóntatója azonban lebeszélte erről: felismerte a fiatal romantikus lelket, hajlamát a misztikumra, mely távol állt a valódi aszkézistől. George művészetében azonban nyomott hagyott a katolicizmus és vallásos szféra. Műveiben a misztikum és szépérzék, a szegények és társadalmi elesettek iránti érzékenység ebből a tapasztalataiból származik.

18 évesen igent mondott első kérőjének, Casimir Dudevant bárónak, és ezzel belépett a konvencionális házasság intézményébe. 27 éves koráig a vidéki birtokos asszonyok életét élte: vadászatokkal, lovaglással, ritkábban bálokkal szórakoztatta magát. Két gyermeket szült. Szabadidejében növényeket és ásványokat gyűjtött, ami majdnem olyan különcségszámba ment, mint olvasmányainak színvonala és mennyisége.

Nem csoda, hogy a kivételes fiatal nő végül megbánta elhamarkodott döntését: férje beleegyezésével elhagyta családját, és Párizsba ment. Gyermekeivel ezután is megmaradt mély és érzékeny kapcsolata.

Párizs, művészet, szerelem

Párizsban nem kellett sokáig keresgélnie, hamar megtalálta a helyét. Rövidesen Jules Sand álnéven, Jules Sandeau-val közösen megírta a Rose et Blanche című regényt, egyetlen közös munkájukat, de művésznevét innen változtatta George Sand-ra. A férfi művésznév iróniával válaszol a női írók megítélésére, mind a pozitív, elnéző, mind a negatív, elutasító előítéletekre. Nevének levetésével nemcsak férjéről, de elődeiről is leválasztja magát, nem kíván senki tollával ékeskedni, szerinte nem számít más, mint a magunk által megharcolt eredmények.

Első önállóan írt regénye az Indiana (1832) volt, és a George Sand név ezzel vált ismertté. Könyveivel hamarosan nagy vagyonra tett szert, és a figyelem középpontjába került. A művészvilág és a politikai élet több fontos szereplőjével is viszonyba keveredett, melyekről a pletykarovatok éppúgy beszámoltak, mint egyéb különcségeiről, őrült szokásairól. Gúnyrajzokon gyakran ábrázolták férfiruhában és szivarral: ezek az attribútumok éppúgy hozzátartoztak személyiségéhez és társadalmi állásfoglalásához, mint bármely regénye. Így született George Sand, férfinévvel, férfiruhában, és így alkotta meg a szabadságra áhítozó, elnyomásban fulladozó nőtípus első alakjait, akik lázadnak a konvenciók ellen, mint Indiana.

Otthona állandó irodalmi, szellemi központtá vált, művészek, korának legnagyobb géniuszai gyűltek össze szalonjában, és keresték barátságát, szerelmét. Sok társaságban és lapban egymással versengő listákat készítettek azokról a férfiakról, akiket kegyeivel megajándékozott. Sand pedig egyáltalán nem zavartatta magát. A boldogságra, a teljességre törekedést tűzte ki céljául, és senki szavára nem adott, sőt szerette, kereste a feltűnést. Legnevesebb szerelmei között ott volt Musset, Chopin és Liszt Ferenc; barátai, csodálói közé tartozott többek között Sainte-Beuve, Renan, Taine, Balzac, Flaubert, Dosztojevszkij és Victor Hugo.

Szerelem a művészetben, a művészet szerelmese

Ontotta magából a regényeket, évente nagyjából egyet. A legegyszerűbb eszközökkel tudta a legmegrázóbb hatást elérni. Nem tartott távolságot szereplőitől, emberi átéléssel, részvéttel tárta fel a bennük dúló érzelmeket. Az érzelmek forradalmát hirdette, a társadalmi rendek falát áttörő szerelemét. Renan írta róla: „Könyvei örök tanúi lesznek mindannak, amire vágyódtunk, amit hittünk, gondoltunk és elszenvedtünk.”

Azért harcolt, hogy az egyenlő és szabad ember eszméjében férfi és nő versenytársként egymás mellé kerüljön. Regényhősei az összes születőben lévő új lehetőséget kihasználják, törekvésük legnagyobb erényük, így a bukás és a siker szinte mellékessé válik. Hitt abban, hogy a művész feladata a világot olyannak ábrázolni, amilyennek lennie kellene, és, hogy a szív igazsága megváltoztathatja az emberiséget. Azt vallotta, hogy az író elsődleges feladata az ideális igazságra való törekvés.

Regényeiben változatos témákkal foglalkozik: a Consuelónak és folytatásának, a Rudolstadt grófnőnek hősnője kalandos, fordulatokkal teli cselekményben keresi boldogulásának útját. Utazásai során izgalmas tájak és misztikus helyszínek váltakoznak. Realistább munkái, történelmi regényei között találjuk például az Utolsó szerelmet, a Jacques-ot és a Maupratot. A házasság béklyói ellen lázadnak fel a Valentine és a Leila szenvedélyes hősnői, leleplezve a lappangó férfiuralmat. Társadalmi regényeiről – pl. La Petite Fadette és a La Mare au diable –, melyek az elnyomottak, elesettek felé fordulnak, írta a Nagy orosz kritikus, Belinszkij: „George Sand számára nincsenek arisztokraták, se plebejusok, csak emberek vannak, és ő megtalálja az embert a társadalom minden osztályában. Szereti, együtt érez velük, büszke rájuk és megkönnyezi őket.”

Az író maga azt vallotta, hogy az ember nem előzheti meg a kort, melyben él, mégis utólag visszatekintve azt mondhatjuk, neki sikerült. Csodálatos, hogy levelezését, naplóját és visszaemlékezéseit a mai napig olvashatjuk, betekintést nyerve nemcsak régmúlt világába, de egy utolérhetetlenül izgalmas élet őszinte és bensőséges elbeszélésébe is.

Sand és Magyarország

Sand idejében Magyarország igen konzervatív volt (főleg Párizshoz képest), az eszményi nő az általános megítélés szerint a szerénység és alázat mintaképe. Sand kultusza csupán a század második felében jelent meg, akkor is inkább a békét kereső, tiszta forradalmár képében. A magyar forradalom 1848-as leverése utáni osztrák megtorlások idején Sand tárt karokkal fogadta az üldözötteket, és nemcsak tettekben, de politikai cikkekben is kiállt a magyar ügy mellett.

A száműzött Kossuthtal is megismerkedett. Itthon főleg a nők számára szerkesztett divatlapoknak adott témát. Népszerű volt a magyar női olvasók körében is, sőt sokan utánozták, köztük Petőfi felesége, Szendrey Júlia is, aki haját George Sand módján rövidre vágatta, érzelmes Chopin-etűdöket tanult, s titokban verseket és naplót írt. Petőfi Kazinczy Gábornak írja róla levélben: „Menyasszonyomról csak annyit mondhatok, hogy ő lesz az összes magyar írók feleségeinek koronája. George Sand esze s Shakespeare Júliájának szíve egyesült az én Juliskámban.”

Az ötvenes évek közepétől sorozatban jelentek meg regényei fordításai: Mont-Revêche, A tücsök, az Életem regénye, Egy szegény lány története, A tudós neje, A hó-ember, A pokolgép, Consuelo, de azóta szinte minden munkája több kiadásban is napvilágot látott.

Sand utolsó évei és halála

„Az ember saját maga által lesz boldog, ha tudja, miként fogjon hozzá: legyen hajlandósága az egyszerűséghez, legyen benne bizonyos bátorság, bizonyos lemondás, szeresse a munkát, és mindenekelőtt legyen jó a lelkiismerete. Tehát a boldogság nem elérhetetlen ábránd, ebben most már biztos vagyok; a tapasztalat és az elmélkedés segítségével sok múlik rajtunk... Éljük hát az életet hálátlanság nélkül” – írta egy levelében.

George Sand 1876. június 8-án halt meg Châteauroux-hoz közeli nohant-i birtokán, 72 éves korában. Sírjánál egész tömeg búcsúztatta, Párizs legnagyobb művészei búcsúztatták, Victor Hugo e szavakkal köszönt el tőle: „Halottat siratok és halhatatlan üdvözlök…” Renan így emlékezett meg róla: „Úgy érzem, halálával megfogyatkozott az emberiség; mostantól fogva valami hiányozni fog szimfóniánkból, a század lantján elpattant egy húr.” Flaubert pedig a temetés után így ír róla Turgenyevnek: „Aki úgy ismerte, mint én, tudja, mennyi nőiesség volt ebben a nagy emberben, hatalmas tehetségében milyen végtelen gyöngédség… Franciaország egyik híressége és páratlan dicsősége marad.”

Életéről több film is készült. Chopinnel való szerelméről Judy Davis és Hugh Grant főszereplésével 1991-ben, Impromptu címmel, majd 1991-ben Az évszázad gyermekei Musset-vel való viszonyáról, Juliette Binoche és Benoît Magimel főszereplésével.

Fotók: Félix Nadar, Impromptu