Továbbadni a történelmet

Fahidi Éva 59 év után tudott visszamenni a koncentrációs táborba, s a látogatást követően könyvben foglalta össze a történetét. Ma pedig leginkább azzal foglalkozik, hogy kijelölje az utódját, aki elkötelezetten viszi tovább mindazt, amiért Éva az elmúlt 72 évben dolgozott.

Ki Fahidi Éva?

Drágám, velem az életben az történt, hogy Birkenauból hazajöttem. Velem semmi más az életben nem történt. Nekem ez az életem, és akárhonnan indulok, akárhová megyek, nem tudom elkerülni azt, hogy ne ide érkezzem. Pedig ennek már 72 éve. Holokauszt-túlélő vagyok. Buchenwaldban van egy bizottság, amely összefogja a világon az összes túlélőt, és igyekszik életben tartani ennek az időszaknak az emlékeit. Mivel azonban mi már nagyon kevesen vagyunk, elkezdtük kijelölni az utódjainkat. Elmúlt a mi időnk, szépen elmúlunk mi is. Én is. Ő fogja továbbvinni az én emlékeimet és engem is.

Mennyire tudnak az emlékeid hitelesek maradni úgy, hogy valaki csupán elmeséli őket?

Én választottam magamnak az utódomat, aki nem más, mint Pécsi-Pollner Katalin. Mesterségét tekintve irodalmár. Nagyon elkötelezett, nagyon mély zsidó identitása van, valamint nagyon iniciatív egyéniség, ami a legfontosabb egy ilyen „utódlásban”. Hiszen ő valóban nem holokauszt-túlélő. Fontos az elméleti alap, a sokoldalúság, de mindenekelőtt az elszántság és az elhivatottság.

Valóban kevesen vagytok már túlélők. Ha pedig már ti sem lesztek, ez a történelmi időszak csak másodvonalon lesz átadható. Hogy találja meg valaki az utódját?

Ez így van. De nyilván olyan utódot keres az ember, akinek tudja, hogy milyen a mentalitása, milyen az elköteleződése. Ez a legfontosabb. Tekintet nélkül arra, hogy mi az identitása, és minek képzeli magát. Olyan utódot kell mindannyiunknak találni, akinek megvan az igénye arra, hogy a történelmet úgy mondja el, ahogy megtörtént. Valóban kevesen vagyunk már, s az idő sürget bennünket. Megöregedtünk. Néhány évvel ezelőtt Magyarországon még 200 túlélő volt, de azóta már közülük is nagyon sokan meghaltak. Merthogy ez már az az időszak, amikor meg köll halni.

Mit kell Pécsi-Pollner Katalinnak átvennie tőled és hitelesen továbbadni?

Én megírtam ezt 2004-ben nagyon részletesen hál istennek, és nagyon örülök annak, hogy megéltem azt, hogy beért a könyvem. 2016-ban adták ki harmadszor A Dolgok Lelkét, s ebből is már csak alig 400 darab van a piacon. Beérett a könyvem. Azt bánom csupán, hogy idegen nyelven egyedül németül jelent csak meg. Az Egyesült Államokból és Kanadából azzal a kritikával utasították el a fordítást és kiadást, hogy nem jók az arányok benne, mert túl sokat írok arról, ami jó volt, többet kellett volna arról, ami szörnyű volt. Én meg azt üzentem vissza, hogy egy betűt nem változtatok. Amerika nagyon messze van ahhoz, hogy a holokauszt idejét reálisan tudja látni. Én rengeteg könyvet olvastam el ebben a témában, s nem igazán találtam hiteleset. Filmből is csak egyet. A Saul fiát. Ez után a film után csak egy dolgot lehet csinálni, csendben maradni.

Nagy segítség lesz a könyved Katalinnak. De mi a te történeted?

Drágám, az egy tipikus vidéki lét volt. Én a vidéki zsidóság életét éltem meg a két háború között, aminek nagyon sok jellemvonása volt. Addigra a vidéki zsidóság eljutott már egy olyan pozícióba, amikor sok mindent megengedhetett magának. Nemcsak azt, hogy egy bizonyos emelt színvonalon élt, hanem egy olyan anyagi bázis tetején éltek, amikor már nagyon sok kulturális előnyt azért engedhettek meg maguknak, mert pénzük volt. Óriási nagy a differencia egy akkori parvenü és egy mostani parvenü között. Akkoriban a parvenü igyekezett sznob lenni, és úgy tenni, minthogyha lenne valami kulturális háttere. És mindezért rengeteget tanult és fejlesztette magát. Szóval egy akkori parvenünél az természetes volt, hogy nagyon iparkodott bármiféle kulturális tudást vagy tettet felmutatni, amiről a mai korban még csak véletlenül sincsen szó.

Sehol nincs ma akkora mecenatúra, ami akkor volt. Ilyen közegben élt hát az én családom, ahol az édesanyám természetesen háztartásbéli volt, s azzal foglalkozott, hogy a nyolc évvel fiatalabb húgomat és engem nevelt. Édesapám történetének a kezdete kicsit más. Ő szegény családból származott, saját erejéből érettségizett le, ami iszonyatos nagy megerőltetés volt, merthogy olyan családból jött, ahol 8 fiú és 2 lány, azaz 10 gyermek született egy anyától, akit úgy hívtak Retek Fáni. A gyerekek tehát felnőttek, s a fiúk 13 éves korukban a bar micvójukra azt kapták, hogy valóban felnőttek lehettek. 10 gyerekre ugyanis nem volt otthon elég pénz, így azt mondta apámnak Fahidi nagyapám, hogy édes fiam, 13 évig etettelek, most aztán állj a talpadra. És mindegyik ráállt a talpára. Voltak köztük tanárok, orvosok, bankár is, de a polgári iskola négy elemijét mindenki mindenképp elvégezte.

A lányok varrónők lettek, a fiúk többsége pedig kereskedő. És úgy éltek egymás közelében, mint egy jó nagy vidéki zsidó család. Nagyon összetartók voltak, segítették egymást, és úgy gondolták, hogy azért a pénzért, azért a betevő falatért tisztességesen meg kell dolgozni. Ez volt az erkölcsi norma. Édesapám fakereskedő lett. Az egyik idősebb bátyjával alapítottak egy fatelepet, amihez hozzácsapódott az anyám elég jelentős hozománya. Mindig azt szoktam mondani, hogy anyáméknál nem volt téma a pénz. Az egy színvonal volt, amiről nem kellett beszélni. Ezt úgy kell érteni, hogy amikor évekkel később be kellett vonulni a gettóba, bármivel lehetett érkezni. Nagyanyám és nagyapám hintóval érkezett a mezőkeresztesi gettóba. Amiről akkoriban egy ballada is született… halotti bizonyítvány helyett.

Ti hogy éltétek meg a gettósítást vidéken? Pontosan tudtátok, mi történik veletek?

Mi, gyerekek nem tudtunk semmit. És épp ezért nagyon sok évtizednek kellett elmúlnia ahhoz, hogy békességesen tudjak a szüleimre gondolni. Pontosan azért, mert fordítva csinálták a dolgokat. Egész gyerekkorunkban elefántcsonttoronyban éltünk, a világon semmi nem ért fel hozzánk. Biztos a legjobbat akarták, nem fér hozzá kétség, de annál rosszabbat nem tehettek, mint hogy mindentől megkíméltek bennünket. Nekünk gőzünk se volt arról, mi történik. És csak a szerencsének köszönhetem, hogy túléltem a munkatábort. Ott találkoztam olyan talpraesett fiatalokkal, akik a szárnyuk alá vettek. Szerencsére. Egy olyan kis szobába kerültem, ahol összesen volt 8 db kétszemélyes ágy, tehát összesen voltunk 16-an, és a 16-ból 5 testvér volt. Nagyon egyszerű családból származtak, nagyon talpraesettek voltak, nagyon jól tudták, hogy mi történik, hogy történik, és tényleg az történt, ahogy mondom neked, a szárnyunk alá nyúltak. A mi ötös sorunk az csupa ilyen kis idióta volt, mint én. Nyilván ennek megvan a pszichológiája, hiszen a túléléshez ott leginkább arra volt szükség, hogy érezd, fontos vagy valakinek, van dolgod a világban. S ez abban a szobában oda-vissza hatott. Így tudtuk túlélni a heteket.

De a munkatábor előtt várt rátok a debreceni gettósítás. Hogy emlékszel vissza azokra a napokra?

Mi arra elő voltunk készítve. Az maga volt a cinizmus esszenciája. Pár tíz évvel ezelőtti történetet mesélek el neked. Két nővel elkezdtünk beszélgetni egy rendezvényen, s kiderült, hogy debreceniek. A következő sztorit mondták el. Anno őket is deportálták, de túlélték Auschwitzot, és amikor visszajöttek, bementek a volt lakásukba, ami teljesen ki volt fosztva természetesen. Egyedül az apjuk íróasztala maradt ott, mert az annyira nehéz volt, hogy nem tudták elvinni. Kihúzták a fiókját, és két dokumentumot találtak benne. Egy rendőrségi kijelentkező nyomtatványt a saját házukból, és egy bejelentkező nyomtatványt a gettóba. Így zajlott Debrecenben, de feltételezem, másutt is a deportálás.

Ki kellett jelentkezned a saját otthonodból, úgy, mintha az a te akaratod lett volna, és be kellett jelentkezni a gettóba. Nekünk, Fahidiaknak, Debrecenben egy 40 nm2-es lakásba kellett bejelentkeznünk tízünknek. Már a deportáláson is látszott – főleg utólag visszanézve –, hogy profin ki volt dolgozva minden részlete. Azt a látszatot kellett kelteni, hogy te szabad akaratból el akartál jönni az ekkora meg akkora házadból, kertedből, tanyádból, ebből-abból, hogy beköltözhess tizedmagaddal egy 40 nm2-es lakásba. Mert hisz te töltötted ki mind a két nyomtatványt.

A szüleid viszont ezek szerint mindent tudtak.

Igen. Mi a Hatvan utca 30-ban laktunk a gettóban, tízen apám fivérének a családjával. Már napokkal előtte elkezdtünk beköltözni a gettóba. Volt egy óriási nagy, fedett kapualj, és azt mi nem tudom, előtte mennyi idővel elkezdtük telehordani élelmiszerrel. De azon a szinten, hogy élő állat, baromfi, a baromfinak az élelmiszere, és körülbelül 2 évig nem éheztünk volna. Ha… De nekünk 51 nap jutott ott együtt. Az egész magyar holokausztnak a deportálós része 56 napig tartott, még csak nem is 60 napig. 56 nap alatt 437 ezer embert deportáltak az országban a pillanat tört része alatt, mérnöki precizitással. Ez volt az auschwitzi deportálás.

Abban az 51 napban, amíg a gettóban laktatok, kaptatok híreket, hogy mi történik Auschwitzban?

Nagyjából igen, és ezt már nagyon régen úgy fogalmaztam meg, hogy az a legsüketebb ember, aki nem akar hallani. Annál süketebb nincs. És mi nem akartunk hallani. Elképzelheted, micsoda tömegpszichózis volt a magyar zsidóságon.

Az 51. napon tehát deportáltak benneteket.

Akkor már tudni lehetett, hogy következő nap indulunk, mert betolták a marhavagonokat a téglagyárba, és tudtunk, hogy akkor be fogunk szállni abba a marhavagonba, ahova 80-adjával bepasszíroztak minket. 80 ember, egy vagon, és csak a személyes holmijaid egy bőröndben, ami nélkül azt hitted, hogy nem tudsz élni. Ennyit hoztál magaddal a téglagyárig. Akikre emlékszem a vagonból az a családom, az egyik unokanővérem, akinél ott volt a féléves babája, aki szerintem már az első napon kiszáradásban meghalt, mert három nap múlva, amikor leszálltunk a vagonról, már teljesen elszáradt. Valamint ott volt ennek az unokahúgomnak az orvos anyukája, az akkor kb. 45 éves Szerényi Lenke, aki orvosként túlélte a holokausztot, de miután hazajött, 1-2 évre rá öngyilkos lett.

De mit gondoltatok, hova mentek, ha a bőröndbe olyan dolgokat raktatok be, ami nélkül elképzelhetetlennek tartottátok az életet?

Azt tudtuk, hogy munkatáborba megyünk. Rettentő fontos munkát fogunk végezni, nagyon nehéz fizikai munka lesz, de hát ki fogjuk bírni ugye, mert hát fiatalok vagyunk, egészségesek, és különben is már vége van a háborúnak, Hitler már régen elvesztette a háborút, és hamarosan hazamegyünk, és folytatjuk az életet ott, ahol abbahagytuk. Mert bár Hitler azt hitte, ki tudja irtani a zsidóságot, de hát nem sikerült neki ugye, ez speciel bejött. De azért 6 milliót mégiscsak kivégzett. Én már gondolkodtam azon, micsoda szívós egy fajta vagyunk – nevet. – Mert valahogy a zsidókról tényleg ez terjedt el, hogy nagyon szívósak. Hogy több ezer év alatt mennyit üldözték és senkinek nem sikerült kiirtani őket. Mondjuk, én ezt azért másképp látom. Szerintem van valamiféle ófatalizmus a zsidókban ettől a rettenetesen nagy kiválasztottsági elmélettől. Ott, Mózes idejében lett elrontva minden azzal, hogy mi kiválasztott népe vagyunk az Istenünknek, és ezért egyrészt üldözni fognak bennünket, nekünk ezt tűrnünk kell, másrészt kiválasztott nép vagyunk, tehát túlélünk.

Három nap után érkeztetek meg Auswitz–Birkenauba.

Ezt a Sóvirágban úgy mondom el, hogy hosszas kutyaugatás és ordítozás közepette megérkezünk valahová. Kidobálnak bennünket a vagonból. A bokám akkora, mint egy görögdinnye, de talaj van a lábam alatt. Kis idő múltán tök kopasz vagyok és pucér. A családomból nem él már senki, de ezt is csak később fogom megtudni.

A családodat mikor láttad utoljára? Emlékszel az utolsó egymáshoz intézett szavakra?

Drágám, olyan precízen véggondolt programban, mint ami ott várt bennünket, gőzünk se volt, hogy mi történik velünk. A családom ott maradt az udvaron, engem pedig elvittek. Nem volt lehetőségünk, hogy utolsó mondataink legyenek egymáshoz. Semmiféle pánik nem törhetett ki. Semmiféle kicsit is rendellenes esemény nem következhetett be. Minden eshetőségre fel voltak készítve. Azt képzeld el, hogy ha jól tudom, 7000-nél több SS-katona volt ott akkor, tehát 25 méterenként állhattak.

Pillanatok alatt történt minden, és először is nem hitted el, hogy ez veled történik. Amikor engem a helyemre kísértek, azt ígérték, hogy nem lesz semmi baj, hamarosan újra a családommal lehetek. Aztán eltelt két nap. És két nap után se történt semmi. Csak a kápó volt ott, akit meg lehetett kérdezni. És amikor kérdeztem a családomról, akkor kiröhögött, hogy hülye kérdéseket teszek fel. És mutatott a füstre, hogy ott van a családom. Kérdeztük, hogy hol vannak. Mondta, hogy a füstben. És nem hittük el neki. Hát azt nem lehet elhinni, hogy ott van az anyád a füstben, hát hogy, hogy hiszed el?

És valóban a családodat már azon a napon kivégezték?

Persze. Auschwitz–Birkenauban egy oldal volt csak. Az az egy, ahol te voltál. Nem volt még egy oldal, ahol még valahol ott kóvályog az anyád vagy az apád. Nem.

Mennyi ideig hittél benne, hogy él a családod?

Tegnapig. Igen. Ezt nem lehet elhinni. 48 évet töltöttem külkereskedelemben. Egyszer egy finn kereskedőláncnak szállítottam 16 600 darab kisméretű matyó kézimunkát. Karácsonyra. Ki volt nyomtatva, és ki lehetett hímezni, mint a gobelint. Aranyos volt. A húgomat úgy hívtuk, Gili, az Ágnes névből. Ezen a kis kézimunkán rajta volt a logó, egy szőke copfos kislány, aki táncolt természetesen, mint a húgom, és oda volt írva: Gili. Arra gondoltam még akkor is, hogy a nevét általában az ember nem szokta elfelejteni, és egy csomóan kerültek végül Svédországba a felszabadulás után. Azt reméltem, ha él valahol, és meglátja ezt a kis kézimunkát, akkor talán rájön arra, hogy az az ő neve. Mert még akkor se tudtam elhinni. Ma se hiszem el. Idén szeptemberben megyek hatodjára Auswitzba úgy, hogy még mindig nem hiszem el, hogy a családom nem él.

A te hat heted, hogy telt Auschwitzban?

A világon semmit sem csináltunk, és ez is bele tartozott a rendszer pszichés részébe. Hogy te, aki ott vagy deportáltként, te csak vedd tudomásul magadról, hogy sehol a világon nincs rád szükség, a legfeleslegesebb lény vagy a Földön. Még munkát se kapsz. Ott ültünk a porban, és tényleg azt néztük, ahogy jönnek a krematóriumból a teherautók, és öntik bele a hamvakat a mocsárba. Ez volt a dolgunk. Ez a hat hét arra volt jó, hogy megtanuljuk azt, hogy eszeveszetten kell menekülni onnan, mert máshogy nem lehet eljutni onnan. És sikerült bejutni hat hét után egy olyan csapatba, amelyik a következő nap elment hadiüzembe dolgozni. Ekkor volt 44. augusztus 13-a, s 45. április 1-jén szabadítottak fel bennünket.