Ami Kern Andrásban és Haumann Péterben közös

Thomas Bernhard A színházcsináló című darabja egy öregedő színészről szól, aki vidéki turnéja során elkerül Utzbachba, egy „isten háta mögötti” településre, hogy színtársulatával eljátssza A történelem kerekén című előadást. A kopott, lepusztult hely szembesíti saját öregedésével és tehetségével/tehetségtelenségével. Ez a megkeseredés durvává és kérlelhetetlenné teszi. Akaratát társulatán – saját családján – éli ki. Végig nyomasztja az a kérdés, van-e így értelme a művészetnek s mindannak, amiért addig élt.

A világhírű darabot már Magyarországon is többször bemutatták. 1991-ben Sinkó László, majd 2001-ben Haumann Péter játszotta el Bruscon szerepét. A Pesti Színház Csizmadia Tibor rendezésében januárban tűzte műsorra újra a darabot.

A Bruscont alakító Kern Andrással Marton Éva beszélgetett.

– Mi a darabbal kapcsolatos alapélménye?

K. A.: Nehéz a szöveg, a szerep, és nehéz maga a befogadás is, nézni is nehéz. Így nincs könnyebb helyzetben sem a színész, sem a néző. Az előadás végén azt éreztem, nem erre számítottak, tőlem nem ezt várják, akarják.

− Miért gondolja? Kern Andráshoz nem passzol ez a karakter?

K. A.: A Pesti Színházban játszom a Kellékes című darabot, amely kedvesebb, bájosabb, közönségbarátabb játék. Az is színházról szól, és talán itt is a könnyed, röhögős előadást vártak. Ehelyett az osztrák fenegyerek Thomas Bernhard nagyon kemény darabját kapják telibe a nézők. A főszereplő Bruscon, akit alakítok, szinte semmit nem változik az előadás folyamán, ez sem tipikus, szóval ez az amúgy isteni játék telis-tele van furcsaságokkal. Talán ettől olyan nehéz.

Beszéltem a szerepről Haumann Péterrel, aki korábban játszotta ezt a figurát. Ő is arra emlékezett, hogy nagyon nehéz volt megbarátkozni mind az előadással, mind pedig a szereppel.

Mégis nagyon izgalmas, ami megszületett a színpadon. Lehet, hogy az érzékenyebb fülű közönség jobban veszi, hisz a legfontosabb, hogy meg tudjuk szólítani a nézőt.

Hisz róluk is szól, ők is érintettek, és ha ezt érzik, működik az előadás.

De még sok bennem a bizonytalanság. Nem mindig érzem még a kapcsolatot.

− Thomas Bernhard a nyolcvanas években írta a darabot, amely korának, az osztrák színházi világnak fricskát is mutatott, tükröt is tartott. Nem véletlen azonban, hogy itthon is újra meg újra színpadra állítják. A ma társadalmában, színházi közegében hogyan szól ez a darab?

K. A.: Nézőfüggő. Számomra nagyon fontos, hogy összjáték legyen néző és színész között.

De egy ilyen nehezebben emészthető darabban nem könnyű egyensúlyt teremteni. Bernhard ki is mondja, nem önfeledt szórakoztatásra való a színház, nem akar szívességet tenni az embereknek. Tudatosan provokál és irritál az előadás. Hát ezért osztja meg a nézőket is.

− A maga alakította főszereplő Bruscon harapós, nehéz, kiábrándult ember. Mitől vált ilyenné? Attól, hogy eleve tehetségtelen, és ezzel naponta szembesülnie kell, vagy épp ellenkezőleg, jó színész, de mégsem jutott el arra a csúcsra, amiről álmodozott, vagy az élet és a sikertelenségei alakították öregkorára zsörtölődő, családjára diktátorként ráülő öregemberré?

K. A.: Bernhard nem könnyíti meg a színész helyzetét, nyitva hagyja ezt a kérdést. A próbaidőszak heteiben ezt nyomoztuk, erre kerestünk választ. Úgy vélem, okos és tehetséges lehet az általa megírt színész, de olyan görbe tükrön keresztül láttatja, amitől ez folyamatosan elbizonytalanítja a karakterét. A mi előadásunk egy valamikori tehetséges színész zavartságát mutatja. De sok irányba el lehetett volna vinni a jellemábrázolását.

− Egy kis faluban készül a társulat – a család – az előadásra. Mit jelképez ez a poros kis település?

K. A.: Isten háta mögötti osztrák falu. A lerobbantságot, lezüllöttséget, idegengyűlöletet, művészetellenességet jelképezi. És persze a magyar színpadon olvasható ez akár úgyis, hogy rólunk is szól. Hát erről is szól Bernhard darabja.

− Volt-e olyan periódusa a pályán, amikor megélte ezt a fajta kudarcot, sikertelenséget, mint Bruscon?

K. A.: Percek, napok, hetek, talán hónapok is, de szerencsére hosszabban tartó sikertelenséget nem kellett megélnem. Különböző okokra voltak ezek visszavezethetők, de mindig kijöttem belőlük.

− Nézőként nehéz azonosulni ezzel a zsarnoki alakkal. Sokat küzdhetett, míg megformálódott a szerep. Szerethető, de legalábbis megérthető ez az ember?

K. A.: Az egész próba erről a barátkozásról szólt. De nehéz szeretni, mert nagypofájú, önhitt, kegyetlen, keveset mutat meg abból az igazi énjéből, amely tele van fájdalommal és keserűséggel, miközben reményeink szerint ez az arca is láthatóvá válik.

S hogy mennyire szeretem, ehhez fel kell tennem azt a kérdést is, hogy magamat mennyire tudom szeretni. De lehet, hogy ebben a mélységben nem akarom megismerni. Magamhoz igazítva próbálom játszani, eljátszani a szerepet. Küzdök a sikerért, de tudom, hogy vannak, és hol vannak a szerep határai.

− Látta a korábbi rendezések valamelyikét, ahol Sinkó László, majd Haumann Péter játszotta ezt a szerepet?

K. A.: Nem láttam, csak tudom, hogy mindkettő nagyon jó volt. Nem is akartam volna befolyásolni magam ezzel. Az ősbemutatót videofelvételen láttam, amelyet Claus Peyman rendezett a Burg Theaterben. Ott is főleg arra voltam kíváncsi, milyen az alkat, milyen térben játszódik, milyenek a díszletek.

A hazai gyakorlattal ellentétben, ott nagyszínpadi előadás volt, ami érthető, hiszen számukra Bernhard nemzeti szerző. Itthon, kisszínpadokon, kevesebb néző előtt, szűkebb, izgalmasabb térben erősebben szólhat a darab. Szeretném, ha többnyire értőbb közönség előtt játszanánk, hisz ez a darab mindannyiunkról, így róluk is szól.

Nemcsak Kern András kereste meg a szerep korábbi megformálóját, Haumann Pétert, hanem Marton Éva is. Haumann Péter tizenkét évvel ezelőtt a Katona József Színházban, Gothár Péter rendezésében öltötte fel Bruscon szerepét.

H. P.: Nem szívesen emlékszem vissza rá. Sok ellenérzésem volt mind a darabbal, mind pedig a szerepemmel. Nem szerettem. A szöveg is nehéz volt. Emlékszem, Korzikán egy nyaraláskor tanultam a nagy részét, talán ez könnyítette meg. Így a szöveg erősen összekapcsolódott a helyszínnel.

− Milyen a főhős színész, akit maga alakított?

H. P.: Az egész darabra rányomja bélyegét, hogy Bernhard, aki osztrák szerző, gyűlöli az osztrákokat. A szereplők megformálásában, a darab megírásában végig érzékelhető ez az ellenszenve. Ugyanakkor magam is átéltem pályámon valami hasonlót, mint a darab főhőse, amikor nyaranta különböző társulatokkal jártam a vidéket előadásokkal. Én abból rengeteget profitáltam és tanultam. Többek között azt, hogy játsszon akár a legkisebb helyen is az ember, azt se nézze le. Hisz Bernhard főhőse lenézi a falucska lakóit, s végig arról szól a darab, hogy meg akarja úszni az előadást. Csak a ripacsvére hajtja. És mégis áthatja az egészet valami lelkesültség, a nem bírom feletti győzelem, de ott van benne a szépség is, mégis számomra idegen volt a darab, és úgy emlékszem rá vissza, mint amit nem szerettem.

Egy megkeseredett, kifáradt, családját terrorizáló színész. Talán azért, mert a féltehetségek mindig így viselkednek. Kudarcaikkal nem bírnak megbirkózni, ezért másokat tesznek felelőssé…

Fotó: Szkárossy Zsuzsa