"A La femme a döntéshozó, értelmiségi, véleményformáló nők magazinja. A La femme nekik és róluk szól. La femme magazin, la femme, lafemme.hu, lafemme"
« vissza nyomtatás

A pillangók szabadok

A várakozás művésznője. Kiismerhetetlen, rejtélyes nő. Igazi játszótárs.

Akivel csak találkoztam, beszéltem, mindenkinek volt egy Rost Andrea-képe. Abban mindenki egyetértett, hogy gyönyörű, a hangja is gyönyörű, de hogy ő milyen, nos, erre a legkülönfélébb válaszokat kaptam. Ami biztató, mert azt jelenti, hogy kiismerhetetlen, rejtélyes – egyszóval: nő. De aki arra számít, hogy most majd bepillantást nyerhet egy operasztár el nem mondott szakmai titkaiba: hagyjon fel minden reménnyel.

 

 

- Nyáron Pillangókisasszony volt. Majdnem elmaradt a premier, mert beteg lett, de ebből aztán semmit sem lehetett érezni. Beragyogta a színpadot, másra nem is nagyon lehet vagy szabad emlékezni. Egy gésa örömünnepe.
 

- Olyan az egész Pillangókisasszony, mint egy tánc. Ahogyan az a japán színházban létezik. Ahol minden mozdulatnak, minden megrajzolt gesztusnak jelentése és élménye van. Nagyon sokat gondolkodtam én is, hogy merjek-e ilyen stilizált mozdulatokkal létezni a színpadon, különösen az első részben, ahol ez a szerelemre és kitörésre vágyó nő ellejti a maga táncát a prédára lesők közt. Hogy mindenkinek megadja azt, amire vágyik, emit az elvár tőle. Stilizált tánc ez: házasulósdi, hogy mindenki megkapja, amiért idejött. De elsősorban önmaga miatt akarja az egészet, mert nagyon akar hinni a szerelemben, Pinkertonban, a megváltásban. Nem tudni, mit lát ebben a szegény amerikaiban! Valószínűleg csak a saját vágyait. De tudjuk a közhelyet: a szerelem vak. Szerencsére. Legfeljebb belehalunk – de ez benne van a pakliban.

 

- Óriási önfegyelemre, vagy talán jobb szó: türelemre való képesség kellett ahhoz, hogy kivárja ezt a pillanatot, hogy csak most, a megfelelő, az egyetlen lehetséges pillanatban énekelje el először ezt a rettentően nehéz, hangilag és érzelmileg egyaránt embert próbáló szerepet.

 

- De jó, hogy így érzi! Mert én magam is úgy vélem, hogy ez volt a „perfect timing”! Pedig nagyon nehéz volt eddig nemet mondanom, annyiszor felkértek már Los Angelestől San Franciscóig erre a szerepre. De ha visszahallgatom magam: hát persze, szépen énekelt ez a lány tíz-húsz éve is, de ma már tudom kontrollálni a hangom, ma sokkal inkább a birtokában vagyok! És elárulom, magától a történettől is féltem eddig. Játszottam én már mindent, gyilkolásztam férjeket, voltam bezsákolva, voltam megmérgezve a különböző szerepeimben, de hogy egy ilyen sztori végén magam öljem meg magam, s hozzá a gyerekem szeme láttára... És még csak nem is ez a legsúlyosabb része a történetnek. Hanem a várakozás. Hiszen erről szól ez az opera. És ez tele volt-van áthallással, ha az én életemre gondolok, ezért halogattam mindig ezt a nyilvános találkozást. Nem akartam szembesülni bizonyos dolgokkal, melyek egy szerepformálás kapcsán előkerülnek. És fölkavarnak. Talán most jutottam el életemnek abba szakaszába, amikor megfogalmaztam, hogy bizony szembe kell néznem ezekkel az emlékekkel, nincs tovább menekvés.

 

- Amikor a második felvonásban megszólal a Zümmögőkórus, és maga csak ül ott, már lehet tudni, hogy ennek tragikus vége lesz.

 

- Az első és tulajdonképpen egyetlen zenekari próbán ez történt meg velem. Ülünk ott hárman, Suzuki, a gyerek meg én, és várunk. Várunk, és elképzeljük, milyen lesz. Mit mond majd Ő? Jön egyáltalán? Mit gondol? Mit lát majd rajtam? Én mit látok rajta? Nekem ez volt a legfelkavaróbb. A várakozás, ami az életem egyik meghatározó élménye volt. És csak ültem ott a színpadon, és attól féltem, hogy most fogok sírni. És nem tudom folytatni.

 

A teljes cikk a La femme 2013. őszi számában olvasható.