"A La femme a döntéshozó, értelmiségi, véleményformáló nők magazinja. A La femme nekik és róluk szól. La femme magazin, la femme, lafemme.hu, lafemme"
« vissza nyomtatás

Jön a lengyel zene fenegyereke

Három Grammy-díjat nyert, zenéjét kultfilmekből is ismerhetjük, és teljesen más lenne nélküle az európai zene.

A nyolcvanadik születésnapja felé közeledő Krzysztof Penderecki tele van tervekkel, és november 6-án a Művészetek Palotájában vezényli műveit. Budapesti koncertje több szempontból is egyedülálló esemény: a kilencvenes évektől karmesterként is aktív lengyel komponista ezúttal három hazai együttest, a Concerto Budapest zenekart, az MR Énekkart és a Nemzeti Énekkart dirigálja, az est programja pedig két aktuális darabjának, a hegedűre, brácsára és zenekarra írt kettősversenyének és VIII. szimfóniájának magyarországi ősbemutatója lesz.

 

 

Krzysztof Penderecki 1933-ban zenekedvelő család gyermekeként született a délkelet-lengyelországi Dębicában. Kisgyermekként hegedű- és zongoraleckéket kapott, tizennyolc évesen felvételt nyert a Krakkói Konzervatóriumba, miközben filozófiai, művészettörténeti és irodalomtörténeti tanulmányokat is folytatott az egyetemen. Bölcseleti érdeklődése számos híres művében megmutatkozik. A Krakkói Zeneakadémián 1954-től Artur Malewskinél, majd Stanislas Wiechowicznál zeneszerzést tanult, diplomája megszerzése után pedig kinevezett professzorként az intézmény oktatója lett.

 

A lengyel kortárs zene enfant terrible-je már igen fiatalon forradalmian új hangszerelési megoldásairól lett híres, amellyel kivívta a zenei sajtó érdeklődését, miközben hírhedten temperamentumos véleményformálásával évtizedeken át komoly muníciót szolgáltatott a polgárpukkasztásra rezonáló újságírók számára. Darabjai kezdetben főként Webern és Boulez hatását mutatták, és első ízben az 1959-es Varsói Ősz fesztiválon bemutatott műveivel váltott ki nemzetközi visszhangot. A mai napig munkásságának első feléből származnak legismertebb darabjai, többek között az Anaklasis (1959–1960) és az 1945. augusztusi atombombatámadás pusztításának mementójaként bemutatott Hirosimai áldozatoknak – elégia (1960–61).

 

A nem sokkal később született Lukács-passió (1963–1966) című oratóriuma már egy újabb alkotói korszak kiemelkedő termése: Penderecki érdeklődése a hangspektrummal és térrel való kísérletezés mellett egyre inkább a nagyobb apparátusra írt zenekari- és kórusművek felé fordult. A zeneszerző a Krisztus szenvedéstörténetét feldolgozó, rendkívüli alkotói kihívást jelentő művel komoly fejtörést okozott a lengyel államapparátusnak: a konvenciókhoz első hallásra nem sokban kötődő darab egyszerre volt mélyen vallásos és avantgárd szellemiségű. Nem meglepő, hogy a műben a nyugati zenei sajtó rögtön a totalitárius berendezkedésű állam elleni művészi állásfoglalást sejtette.

 

Penderecki a hetvenes évek közepétől kezdve egyre inkább eltávolodott a formabontó technikák alkalmazásától, ám akkortájt kezdték el felfedezni – Ligeti György zenéjéhez hasonlóan – korai darabjait azok a filmrendezők, akik munkájuk sokkoló, döbbenetes vagy éppen misztikus képi világát felerősítő darabok után kutattak, és ezeket többnyire a kortárs zeneszerzők művei között találták meg. Polymorphia című 1961-es alkotása – amely nélkül a Ragyogás és az Ördögűző sem lenne ugyanaz a vérfagyasztó film – például afféle túlvilági zenetartályként funkcionál, amelyben egy klasszikus vonószenekar az instrumentumaik által kelthető hangok félelmetes spektrumával szembesíti a hallgatót. A filmrendezők körében Penderecki munkássága azóta is töretlen népszerűségnek örvend, darabjai többek között a David Lynch által jegyzett Veszett a világ és az Inland Empire című filmekben is hallhatóak, de a nevéhez köthető a Katyń, Az ember gyermeke és legutóbb, 2010-ben a Martin Scorsese által jegyzett Viharsziget kísérőzenéje is.

 

A lengyel mester munkássága természetesen nem csupán a filmes műfajokra korlátozódik: életműve rendkívül szerteágazó, négy operája, nyolc szimfóniája és egyéb nagyzenekari darabjai mellett versenyművei, vallásos témájú kórusművei, kamaraművei is kiemelkedőek. Sőt, Penderecki már jó ideje a zenei múlthoz szorosabban kapcsolódó, a késő romantikán alapuló eklektikus stílusban komponál, az egykori fenegyerekből tehát jól fésült, jól öltözött, kellemes társasági figura lett, olyan személyiség, aki ma már nem a kiválasztott keveseknek mutat példát, hanem a tömegekhez szól, letisztult gondolatokkal, közérthető nyelven, a nagy öregekre jellemző szakmai tudással és bölcsességgel.

 

A nyolcvanadik születésnapját november 23-án ünneplő komponista lendülete mit sem változott az évtizedek során. Új operán és kamaradarabokon dolgozik, és semmi kedve nyugdíjba vonulni – sőt, mint elmondta, legalább húszévnyi terve vár még megvalósításra. A lengyel fővárosban novemberben fesztivállal ünneplik a jubiláló zeneszerzőt, ahol többek között Anne-Sophie Mutter hegedűművész és Lorin Maazel karmester is fellép majd, a Lengyel Nemzeti Bank pedig Penderecki képével díszített gyűjtői bankjegyet bocsát ki.

 

A program

 

A nagy múltú Bécsi Zenebarátok Társasága megalapításának bicentenáriumára komponálta Penderecki kamarazenei fogantatású, egytételes Kettősversenyét, amelyet 2012 októberében mutattak be. Három énekes szólistára, vegyes karra és szimfonikus zenekarra írt eddigi legfrissebb, VIII. szimfóniáját pedig 2005-ben fejezte be. Három évvel később azonban kibővítette, így született meg a Művészetek Palotájában elhangzó, körülbelül ötvenperces alkotás német költők, például Eichendorff, Hesse, Rilke verseire. A tizenkét zenekari dal egyfajta személyes hangvételű, önéletrajzi ihletésű dalciklus, amelynek az akkor nyolcadfél évszázados Penderecki az Elmúlás dalai címet adta.