Az egyik legismertebb, legsikeresebb galériatulajdonos. Amikor merész váltással átlépett a múzeumból a műkereskedelembe, maga sem tudta még, hogy mi fog változni, csak azt érezte, valami jó történik. Mindent elölről kellett megtanulnia, azt mondja, az akkori tudásával ma esélytelen lenne.

Megtiszteltetés, jóleső elismerés benne lenni a legbefolyásosabb ötvenben, bár hogy mi a befolyás és a siker, azt nehéz megmondani – mondja. Megpróbálok segíteni: szerintem mégiscsak van befolyása, a magyarországi műkereskedelem egyik beindítójaként szerezte. Hervadhatatlan érdeme, hogy az elsők között érezte meg a területben rejlő lehetőségeket.

„Inkább azt éreztem meg, hogy valami történni fog, és ez a valami jó” – pontosít. A Kiscelli Múzeum építészeti tervtárának muzeológusaként nem szerette az állóvizet. „A múzeumban soha nem történt semmi, és tudtam, hogy nem is fog. Nem mondom, fantasztikus kollégák vettek körül, csodálatos volt a szellemi légkör, végtére is nem akárkik dolgoztak ott. Kutatgattam, néha kiállítást rendeztem, de úgy éreztem, megbolondulok a tespedéstől. Elmehettem volna tanítani vagy kiadói szerkesztőnek, de én egy kereskedelmi galériába mentem.”

A váltáshoz rengeteg plusztudásra és tanulásra volt szüksége. A modern magyar festészet jelentős alkotói a rendszerváltás idején még felfedezésre vártak. „A huszadik századi festészet feldolgozatlan volt nálunk, tele fehér foltokkal. Menet közben tanultam meg az új területet, gyűjtőkkel beszélgettem, katalógusokat és monográfiákat tanulmányoztam. Szerencsémre akkor még senkinek sem volt meg a szükséges tudása. Az akkori tudásommal ma esélytelen lennék a műkereskedelemben. Nem volt támpont, mindent elölről kellett megtanulni. Legfőképpen azt, hogy mi mennyit ér. Akkoriban behoztak naponta huszonöt olyan festményt, amilyenből ma jó, ha egy évben három elénk kerül. Nagy iskola volt.”

Ez volt az az idő, amikor a piac megteremtette, illetve átalakította az értékrendet. „Talán tényleg volt szerepem abban, hogy elfogadottá, ismertté váltak olyan alkotók, akik azelőtt legfeljebb a megtűrt kategóriába tartozhattak, például a magyar avantgárd képviselői. Rengeteg festőt a megszülető műkereskedelem hozott be a köztudatba.”

A tévéből a szélesebb nyilvánosság is megismerte: szép, vörös hajú nő, ajkán mosoly, kezében kalapács – ő volt az árverező. Az első általa vezetett aukcióra 1988-ban került sor. Az ismertséget az hozta meg, hogy a Kádár-hagyaték árverésének képei bejárták a médiát. Onnantól kezdve szinte minden árverésre őt hívták. „A kalapácson kívül jó szem is kell hozzá, hogy az ember észrevegye a nagy színházterem legtávolibb csücskében ülő jelentkezőket is, és aztán gyakorlat, gyakorlat, gyakorlat” – mondja, ennyi az egész.

A Műgyűjtők Galériájából a Blitz Galérián keresztül vezetett az útja saját galériájához. „1993-ban úgy éreztem, most már eléggé ismerem a gyűjtőket és az eladókat, és nagyjából tájékozott vagyok a szakmában, én vezetem az árveréseket, minden szükséges információ a rendelkezésemre áll, úgyhogy önállósítottam magam. Vettem Pasaréten egy műtermet, ott nyitottam meg a galériámat, aztán 1997-ben megismerkedtem a mostani férjemmel, aki profi menedzser. Ő előre látta, hogy mekkora robbanás lesz ezen a piacon, úgyhogy azt javasolta, költözzünk be a városba, mert Pasaréten lemaradunk. De hogy a galéria ilyen sikeres vállalkozássá nő, azt legmerészebb álmunkban sem gondoltuk.”

Olyan helyzetbe került, hogy ha kiállítást rendez vagy szerepel a médiában, odafigyelnek rá. Sok embernek hálás. Nonprofit kiállításaival e hálát rója le. Galériájának magángyűjtemények remekműveiből összeállított kiállításaira hosszú, tömött sorokban álltak az emberek. A tárlatvezetést ki kellett hangosítani, hogy odakint is hallják. „Ha például azt mondjuk, hogy ez a százhúsz legszebb festmény, azzal minőséget, színvonalat sugallunk az embereknek, formáljuk az ízlésüket. Ez, ha meggondolom, tényleg befolyás. Nem?”