A Miniszterelnökség fejlesztéspolitikai kommunikációért felelős helyettes államtitkára szerint a kínálkozó lehetőségek kihasználásához az kell, hogy észrevegyük, felkaroljuk és kibontakoztassuk a tehetségeket.
− A Miniszterelnökség kommunikációjában komoly szerep jut az uniós források bevonásával elért sikereknek. Magyar vagy uniós feladat a tehetségek felkarolása és támogatása?
− A pénzügyi háttérnél sokkal fontosabb az az alapvetés, miszerint valamennyi nemzetállam stratégiai érdeke, hogy megtalálja, felkarolja és segítse saját tehetségeit, azok kibontakozását. Egyidejűleg az EU-nak is fontos, hogy az Unió 500 millió polgára közül minél többen válthassák valóra a bennük rejlő lehetőségeket. Az, hogy ez az ösztönzés uniós vagy hazai forrásból valósul-e meg, másodlagos tényező. Egyébként a Széchenyi 2020 program a tehetséggondozásra is biztosít forrásokat: egyrészt folytatjuk a 2007−2013-as ciklusban megkezdett projekteket, másrészt folyamatosan építjük az erre hivatott intézményekkel kialakított kapcsolatokat. Abban bízom, hogy sok olyan felkarolandó kezdeményezésről kapunk hírt, mint az „50 tehetséges magyar fiatal”. De hangsúlyozom, mindez csupán részletkérdés: a költségvetésnél sokkal fontosabb, hogy milyen szemlélettel közelít a kormány a tehetségekhez.
− Milyennel?
− Magyarországon a rendszerváltás előtt – csakúgy, mint szerte Kelet-Közép-Európában − szinte minden olyan egyedit vagy kiugrót elutasítottak, amit ma tehetségként definiálunk. Az egységesítő, általánosító szemlélet volt az uralkodó az oktatási rendszerben éppúgy, mint az egész társadalomban: aki kicsit is kilógott a sorból, azt visszatuszkolták, vagy megnyesegették a szárnyait ahelyett, hogy megadták volna a kibontakozás esélyét. A világban azóta sok minden megváltozott: többek között arra is tekintettel kell lennünk, hogy a 2008-as világgazdasági válsággal párhuzamosan tanúi lehetünk egy radikális technológiai váltásnak. Mindez együtt azt jelenti, hogy minden korábbinál nagyobb szükség van olyan tehetségekre, akik megtalálják azokat a forradalmi, új utakat, amelyekre adott esetben az egész állam fel tudja építeni a saját kibontakozását, virágzását.
− Mire gondol pontosan?
− A világ megváltozik körülöttünk. Gondoljon csak az új, a közösségi tereken szerveződő, megosztáson alapuló szolgáltatásokra. Egyetlen példa: a Uber fuvarszervező platform valószínűleg teljesen átalakítja a taxis piacot. Ahhoz, hogy ne utólag reagáljunk a történésekre, hanem mi is aktív alakítói legyünk a változásoknak, olyan érzékeny receptorokkal rendelkező emberekre − tehetségekre − van szükségünk, akik szenzibilisek az új trendekre, és képesek meglátni a fejlődés eddig nem is sejtett pályáit. A kormánynak – nem csak a jelenleginek – az a felelőssége, hogy tudja-e támogatnia ezeket a tehetségeket. Arra törekszünk, hogy ezek a fiatalok védett környezetben gyakorolhassanak, izolált körülmények között kövessék el azokat a hibákat, amelyeket el kell követniük ahhoz, hogy végül kikristályosodjon valami valóban nagyszerű dolog. Egy ilyen közegből ki tudnak nőni olyan tehetségek, akik képesek megváltoztatni a világot. Az említett régi időkben ezzel szemben azt vallották, hogy teljesítse mindenki ugyanazt, és abból nem lesz túl nagy baj.
− A tehetség mindenképpen utat tör magának, függetlenül attól, hogy milyen közegben kell küzdenie. Egyetért ezzel?
− Edison egyik híres mondása szerint a tehetség egy százalék ihlet és 99 százalék kemény munka. Az államnak az a feladata − és még egyszer: ez nem elsősorban pénzkérdés −, hogy megteremtse a megfelelő közeget, ezáltal támogassa a tehetségek kibontakozását. Szeretném felhívni a figyelmét még egy fontos dologra: a tehetséggondozás a családban indul el. Két kisgyerek büszke édesapjaként is vallom, nem arra kell ösztönözni a gyerekeinket, hogy a mi elképzeléseinket vegyék alapul az életük során. Az a dolgunk, hogy segítsünk nekik megtalálni azt, amiben egyediek, és aztán támogassuk ennek a kibontakozását. A szülők felelőssége, hogy képesek-e mentorokká válni ahelyett, hogy a saját meg nem valósított álmaikat akarnák a gyerekeken keresztül megvalósítani. Az oktatási rendszer feladata is ez: megtalálni azt a platformot, amely a kibontakozást segíti. Visszakanyarodva a kormány szerepéhez: az viszont a mi felelősségünk, hogy olyan példákat állítsunk a fiatalok elé, akik itt élnek köztünk, valami nagyot alkottak, és ebből a többiek inspirációt nyerhetnek. Az olyan hazai sikertörténetek bemutatása is a tehetséggondozás része, mint a Prezi vagy a Ustream. Úgy érzem, nem használjuk őket eléggé.
− Nemcsak mint a témáért felelős államtitkártól, hanem mint szülőtől is kérdezem: alkalmas a magyar oktatási rendszer a tehetségek támogatására?
− Alkalmas arra, hogy át tudjon alakulni. A közoktatás elmúlt években elkezdett reformja is erről szólt. Ennek kapcsán sokan félreértették a kormány szándékait. Cél az, hogy azonos színvonalú oktatási rendszert hozzunk létre a legkisebb falvaktól Budapestig. Ez is az egyik eszköze annak, hogy a tehetséget észrevegyük. De nem akarom megkerülni a kérdését: most még nem alkalmas a rendszer a tehetséggondozásra, de hiszek benne, hogy ilyenné tehető. Még sok dolgunk van: meg kell tanítanunk a pedagógusokat arra, hogy nem a klasszikus tanár-diák – információt adó és vevő – kapcsolatra van szükség, hanem sokkal inkább olyasfajta mentori szerepet várunk el a jövő tanáraitól, aki segít eligazodni a világban, a ránk zúduló információrengetegben.
− Másképpen kell tanulnunk?
− A jó információt kell megtalálni. Azt, ami valóban előre visz. Egy jó mentor ebben segít. A másik fontos dolog a specializáció. A kelet-közép-európai oktatási rendszer arra épül, hogy széleskörűen adjon valamilyen szintű tudást, figyelmen kívül hagyva az egyén ambícióit, illetve azt, hogy a munkaerőpiacon milyen emberekre van szükség. Ehelyett mélységi, egyvalamire specializálódott tudásra van szükség, olyanra, ami versenyképessé teheti az egyént és ezen keresztül a társadalmat is. Ehhez szemléletbeli váltásra van szükség, amit nem lehet egy-két év alatt végrehajtani. Ez hosszú távú munka, de hitem szerint ez a tartós gazdasági növekedés alapja. Szingapúr bámulatos fejlődése is erre épül – a megalakulásakor koldusszegény állam mára a világ egyik legirigyeltebb tudásalapú gazdaságát működteti.
− Az idősebb törvényhozók is támogatnak egy ilyen váltást? Számos nemzedék szocializálódott a „régi” módon, és sokan közülük meg vannak győződve arról, hogy feszesebb keretek között, a poroszos oktatással is sikereket lehet elérni.
− A politika felelőssége, hogy esetenként olyan döntést hozzon, amely rövid távon konfliktust hordoz magában, de hosszabb távon megalapozza egy ország fejlődési pályáját. Ugyanakkor szükségünk van az előttünk járó generációk tapasztalatára, akik nyilvánvalóan nem fogják egyik napról a másikra kidobni a világról alkotott gondolataikat. Mindkét felet meg kell értenünk, a gyors változást kívánatosnak tartókat és a lassabban mozdulókat is, és érdekeltté kell tenni őket abban, hogy képesek legyenek a változásra. A pedagóguséletpálya-modell kialakítása ebbe az irányba mutat. De ezzel együtt érezzük a dilemma súlyát: lehet, hogy csak évtizedek múlva kapunk visszaigazolást arról, hogy sikerült-e valóra váltani az álmainkat. Ma még csak a konfliktusokat látjuk.
− Vagyis ön azt állítja, hogy el tudnak szakadni a négyéves választási ciklusoktól?
− A politikai irányzatok mindig választási ciklusban gondolkodnak, mert politikai pozícióba kell kerülni ahhoz, hogy az elképzelések megvalósíthatóvá váljanak. De hiszek abban, hogy vannak olyan ügyek, amelyek túlmutatnak a négyéves periódusokon. Az oktatás átalakítása, a tehetséggondozás biztosan ilyen ügy. Ha vannak is nézeteltérések, ez pártpolitikától, ideológiai meggyőződéstől független kérdés. A kormány látja a felelősségét; nem a „gépház” üzemeltetése a feladatunk, hanem annak a víziónak a megalkotása, amely megmutatja, hogyan tud Magyarország kitűnni.
− Ön szerint hogyan valósítható ez meg?
− Az elmúlt évtizedekben sok minden akadályozta az ország polgárait abban, hogy „kifussák a formájukat”. Ma a világ úgy alakul át, hogy Magyarország kap egy új kiugrási lehetőséget. Ahhoz, hogy megértsük a nyugati világ működését, és ezzel egyidejűleg a brutális gyorsasággal fejlődő Keleten is pozíciókat szerezzünk, az kell, hogy legyenek közöttünk olyan emberek, akik nyitott szenzorokkal „működnek” a világban. Ezekre a tehetségekre szükségünk van, egyszerűen nem kallódhatnak el.
