Amikor gyerekkoromban először hallottam azt a bölcs mondást, hogy a tehetség eget kér, emlékszem, fogalmam sem volt, megfogalmazója vajon mit is akarhatott mondani. A gyerek mindent szó szerint vesz, ezért nem fért a fejembe, miért kérne a tehetség bármit is, és főleg eget. Egyáltalán, hogyan és kitől lehet eget kérni? Később, amikor valamivel fejlettebbé vált az absztrakt gondolkodásom, és újra találkoztam az idézettel, már tudni véltem, a tehetség tőlünk, kevésbé zseniális átlagemberektől kéri azt a bizonyos eget, egészen pontosan azt, hogy támogassuk (vagy legalább ne gátoljuk) őt adottságai kibontakozásában.
Legközelebb már hosszabb formájában jött velem szembe a szállóige, így megtanultam, hogy a tehetség nemcsak eget kér, hanem előtte kitör, magyarán a szerző szerint mindenképpen megmutatkozik. A téma szakértőivel beszélgetve a kérdésről azután kiderült, mindkét állítás igaz. Egyfelől a hétköznapi szóhasználatban tehetségként emlegetett kiváló adottságok valóban segítségre, gondozásra szorulnak ahhoz, hogy valóra váltsák a bennük rejlő ígéreteket, másfelől az igazán kivételes jelenségnek számító zsenialitásnak több olyan területe is van, ahol egyértelműen és nagyon hamar megmutatkozik.
Kevés a kivételes, sok az átlagos
– A korszerű természettudományos álláspont szerint a szellemi teljesítmény mindig a veleszületett genetikai adottságok és a legszélesebb értelemben vett edukáció kölcsönhatásának eredménye – fogalmaz Czeizel Endre orvos-genetikus. – Az adottságok a fogantatás pillanatában alakulnak ki, a két szülő ivarsejtjeiben lévő 23-23 kromoszóma újszerű kombinációjaként. Ahogyan Kosztolányi írja, minden ember egyedüli példány. És a hozott adottságaiból létrejön egy lehetőségbirodalom. Ezen belül négy olyan tehetségszférát ismerünk, ahol ha valaki kivételes tehetséggel jön világra, akkor az genetikailag nagyon erősen meghatározott: a matematikát, a muzikalitást, a poétaságot és a vizualitást, azaz a képzőművészeti érzéket. A legjobb pedagógus sem tud egy Bolyait vagy egy Bartókot csinálni a gyerekekből! A nagy tömeget adó átlagos képességűeknél viszont már ezeknek a géneknek nincsen nagy jelentőségük: egy bizonyos szintig mindenkit meg lehet tanítani írni-olvasni, a zene szeretetére, rajzolni, illetve a magyar iskolákban sokáig létezett egy poétika nevű tantárgy, ahol mindenki megtanult verset írni. Végül ott az alsó véglet, a gyerekek körülbelül két és fél százaléka, akik diszkalkuliásak, még az egyszeregyet sem tudják elsajátítani, vagy teljesen érzéketlenek a zene iránt, ezért már megint genetikai adottságok felelősek. Amikor a különböző képességeket mérjük, harang alakú görbét kapunk: összességében az emberek 95 százaléka átlagos vagy átlag körüli, és a két szélén találjuk a 2,5-2,5 százaléknyi kiemelkedően jó, illetve rendkívül szerény képességűeket. Ez utóbbi két, nagyon vékony tartományban fontosak tehát a gének, középen pedig nem nagyon. Érdekes módon, bár valaha létezett, a magyar nyelvben ma nincs megfelelő szó arra, ha valaki valóra váltja kivételes tehetségét. Kazinczy, Kölcsey, Arany János tudta, hogy meg lehet és kell különböztetni a kettőt, ők még használták a kivételes tehetség ikerszavát, a talentumot. A tehetség az ígéret, a potencia, az illetőben benne lévő lehetőség, és aki képes élni kivételes adottságaival, azok ígéretét valóra váltani, az a talentum. Ehhez képest ma azt hallom a rádióban, hogy Bartók Béla milyen tehetséges volt. Szerintem nagy sértés ezt mondani egy olyan jelentőségű művészről, mint ő.
Írásunk folytatása a La femme Az 50 tehetséges magyar fiatal című különszámában olvasható!
