Hallom a természet kiáltását! - állította Edvard Munch, amikor 1893-ban megfestette a Sikoly első változatát, amely azóta a világ egyik legismertebb, legdrágábban eladott alkotásává vált. Okkal. A norvég festő a velőt rázó kiáltás hanghullámait úgy öntötte képbe, hogy az adás azóta is kikapcsolhatatlan. Munch Sikolya több mint egy évszázada teljes hangerővel sugározza a szorongás, a világ borzalmaitól való gyötrelem, a félelem vizuális szólamait. A kép ráadásul több mint a kilátástalanság allegóriája, egyszerre közvetíti a művész vadul örvénylő gondolatait, érzéseit, látnoki képességeit. Talán nincs még egy alkotás, amely ennyire drámai módon beszélne arról, hogy a zsenialitás és a téboly között nem mindig éles a határ.
Az irodalom, a költészet, a képzőművészet számtalan meghatározó alakjáról tudjuk, hogy elméje megbomlott, depresszió kínozta, drog- és alkoholproblémákkal küzdött vagy deviáns szokásokkal döbbentette meg környezetét. Munch a művészet eszközein túl is megfogalmazta saját küzdelmét: „A betegség, az őrület és a halál angyalai vették körbe bölcsőmet, és azóta is, egész életemben követnek”.
Talán ez a nyíltság, önreflexió is hozzájárult ahhoz, hogy 1908-ban, a Norvég Királyi Szent Olav Rend friss lovagjaként egy idegösszeroppanás után nyolc hónap alatt sikeresen szakított az alkoholizmussal. És persze az elismerés épp úgy nem ártott, minthogy a náci megszállásig szabadon alkothatott Norvégiában. Végül ez utóbbi vezetett ahhoz, hogy 80 éves korában egészsége megromlott, és 1944 januárjában elhunyt.
Munch életművében a zsenialitás legyőzte az őrületet, de hány művészről mondhatjuk el ugyanezt? Ugyan merre billen a mérleg, ha összevetjük a deviáns magatartásukról, depressziójukról, alkoholizmusokról vagy tudatmódosító szerek használatáról elhíresült lángelméket átlagos életű társaikkal? Az arányok csöppet sem lesznek kiegyensúlyozottak, ami nem új felismerés. Már az ókori bölcsek is hangoztatták, hogy nincs géniusz az őrület árnyalata nélkül, sőt a zsenik melankóliára való hajlamát is feljegyezték. Ez mit sem változott, kultúránk a különleges teljesítményt nagyobb türelemmel díjazza. Elsősorban persze visszamenőleg. Egy-egy meghatározó életmű létrehozójának furcsa szokásaival szemben még a legprűdebbek is elnézőbben viselkednek. A társadalom az egyszerűség kedvéért a deviáns magatartást, a mentális zavarokat az őrült zseni állandósult szószerkezettel, azaz jópofa rendszerhibaként illeszti be saját organizmusába.
Sarah Bernhardtról, a századforduló zseniális színésznőjéről mosolyogva meséljük, hogy koporsóban aludt, vadállatokat tartott, szexuális étvágya minden képzeletet felülmúlt. Jó barátja, Oscar Wilde, aki fennhangon hirdette: „sértegessetek, dobáljatok meg sárral, de az istenért, nézzetek rám”, maga is meglepődött, amikor a közönség szót fogadott. A kor embere szerint az író feltűnő öltözete, mértéktelen költekezése mosolyognivaló volt, de homoszexuális kapcsolata már börtönt érdemelt.
Írásunk folytatása a La femme Az 50 tehetséges magyar fiatal című különszámában olvasható!
