Kirúgták az egyetemről 1956 után, mert ellenezte a megtorlást. Három évtizeddel később tagja volt az ’56-ot újraértékelő bizottságnak, és gombócot érzett a torkában. Mindig csak a szakmája vezérelte, mondja, sokáig azért nem foglalkozott magyar történelemmel, hogy ne kelljen hazudnia.

A befolyás sokféle lehet. „A társadalomtudósnak csak egy szűk sáv adatik meg, hogy befolyást gyakoroljon, jóval szűkebb, mint például egy művésznek” – mondja Ormos Mária. És ez a sáv az elmúlt évtizedekben még tovább szűkült. 1983-ban megjelent, Padovától Trianonig című, vaskos könyvét, amely nem valami könnyű lektűr, vitték, mint a cukrot. Két hónap alatt ötvenezer példányban fogyott el. Manapság siker, ha egy történelmi munka ezer-kétezer példányban elmegy.

A lehetőségek szűkülésének másik oka a mind szélesebb konkurencia, amelyben vannak persze értékelhető elemek, például a BBC történelmi feldolgozásai, de a nagy példányszámban megjelenő, történelmi témájú kiadványok többsége komolytalan, vitázni sem lehet velük. A fantázia termékei még csak-csak, de a legveszélyesebbek a tudományos felszereltségben megjelenő hazugságok, amelyekkel kizárt a vita: a racionalitás szellemében nem lehet szembeszállni irracionális dolgokkal.

Ormos Máriát 1957-ben kirúgták az egyetemről. Ellenezte a megtorlást, és nem volt hajlandó kollégái ellen tanúskodni. Fegyelmi határozattal tiltották el mindennemű értelmiségi pályától. Ott állt lakás és állás nélkül, két gyerekkel. Karsai Elek segített, az Országos Levéltárban – papíron segédmunkásként – elhelyezkedhetett, a szakmában maradhatott.

„Engem mindig a szakma vezérelt” – mondja. Akkor is, amikor 1956 újraértékeléséről volt szó. ’89-ben az MSZMP vezetése bizottságot állított fel ’56 természetének vizsgálatára. Vajon érezte-e, hogy a vizsgálat eredményével a bizottság történelmet csinál? „Csak gombócot éreztem a torkomban, valahogy úgy, mint az első szigorlatomon.” De befolyás ide vagy oda, Ormos Máriát hajtotta a fent említett szakmai érdeklődés („Márpedig aki azzal foglalkozhat, ami érdekli, az már pénzénél van.”) meg az, hogy mindig is szerette volna megértetni az emberekkel a folyamatokat és azok hátterét.

Abban, hogy az utóbbi évtizedekben sok tekintetben radikálisan megváltozott az a mód, ahogy múltunkat szemléljük, nagy szerepet játszanak a történettudomány nagy trendváltásai. A magyar közönség ebben sokat köszönhet Ormos Mária könyveinek. „Amikor elindultam a pályán, professzorom, Szabó István elküldött a levéltárba. Azt gondoltam, ha sikerül kellő mennyiségű anyagot összegyűjtenem, mindent tudni fogok. Később rájöttem, hogy ez nem így van. Sok mozaikot összeilleszthetek, de ami elmúlt, azt soha többé nem lehet helyreállítani, eseményeket nem lehet újra lejátszani, embereket nem lehet feltámasztani. A képhez a kételyek is hozzátartoznak.”

A huszadik század történetének rengeteg részlete kényesnek számít, hiszen alapvető kérdésekben sincs konszenzus. „Ez nem kizárólag magyar jelenség. Mi talán azért vagyunk elmaradva, mert nálunk a nagy vitákat sosem folytatták le. A németek túl vannak a nagy történészvitán, a franciák a forradalom bicentenáriumának árnyékában késhegyig menő vitát folytattak. Magyarországon nincs kultúrája a vitának. Amiatt is, hogy a magyar történelem kérdéseiről negyven évig hazudni kellett. Volt, aki lelkesen hazudott, volt, aki kényszerből. Én ezért nem foglalkoztam sokáig magyar történelemmel. Az első magyar témájú könyvem a Padovától Trianonig volt.”

Ha már Trianon és a magyar fájdalom: vajon miért van az, hogy sokan kilencven évvel később, egy teljesen megváltozott Európában is ennyire ragaszkodnak kedvenc sebeikhez? Egykori nagy gyarmatbirodalmak – Hollandia, Portugália és a többi – megtanultak együtt élni veszteségeikkel, és nem élnek rosszul. „Tudja, ez egy olyan betegség, amely el tud múlni. A németek is kiheverték múltjukat. Rájöttek, hogy egy kisebb Németország milyen nagy tud lenni. Ezt nem lehet megérteni? Szerintem meg lehet.”