A jelenség új megvilágításba került, amikor távolabbi rokonságom egyik magányos férfitagja egy kölcsönkért fényképezőgép ürügyén felugrott egyszer hozzánk. Egy harmincas, kifejezetten helyes fiatalemberről van szó, akinek eddig nem volt említésre méltó, bemutatható barátnője. Most azonban történt valami… Ott ült nálunk, nem akart mozdulni, már rég visszaadta a fényképezőgépet, és mehetett volna, amikor még mindig csak ücsörgött az étkezőasztalnál. Amikor jelentőségteljesen megkérdeztem, hogy mi újság, kiderült, hogy van egy lány, akivel sokszor „összefutnak” mostanában, és jönnek-mennek az üzenetek is.

– Nocsak! Ez szuper – mondtam. Csakhogy ő panaszkodni kezdett, hogy ez a lány roppant csinos, és több nyelven beszél, és tegnap azt írta, Párizsba repül… – és miközben jobbnál jobb jelzőket aggatott a lányra, az arcán megjelent valamiféle gyötrelem.

Nem értettem, mi a baj, sehogy sem akart összeállni a kép. Az ember ugyanis azt gondolná, hogy erről álmodnak a férfiak: ráakadnak egy csinos, okos fiatal lányra, aki rajongó üzenetekkel halmozza el őket.

Csak ha jobban belegondolunk, akkor jövünk rá, hogy ez a legrosszabb konstelláció – hiszen adott egy csinos, okos, több nyelvet beszélő fiatal nő, és egy „kissé” önbizalom-hiányosnak tűnő fiatalember. Ráadásul a lány még határozottan „nyomul” is, ott van a fiú sarkában, a fiú pedig érzi, hogy valamit lépnie kellene, de nem megy. Ennél elbizonytalanítóbb helyzet aligha képzelhető el egy férfiember számára. Félelmetesnek tűnhet a vágy is, amelynek ha utat enged, kiszámíthatatlan irányba sodorja, és végül vagy jó helyen teszi le, vagy nem.

Az apját például nem jó helyen tette el – ez hamar kiderült, amikor kérdezgetni kezdtem… úgy nőtt fel, hogy azt látta, az édesapja, amikor csak tehette, elmenekült otthonról, inkább szerelt autót, rohant a balatoni nyaralójukba elzárni a kerti csapot, vagy vitorlázni az üzletfelekkel… mindent inkább, csak ne kelljen otthon hallgatnia az asszonyt.
Hát kell az ilyen szerelem valakinek?

Talán az a baj, hogy túlságosan is sokat tudunk arról, mi lesz a szerelemből néhány év múltán, és ez csöppet sem tűnik vonzónak. Hiszen ismerjük a statisztikákat arról, hogy Rómeó és Júlia útjai ötvenszázalékos eséllyel válnak szét örökre. Persze leegyszerűsítettem a problémát, de a mai harmincasok már maguk is sokszor elvált szülők gyermekei, így a kapcsolatok múlékonyságáról saját, közvetlen – és elbizonytalanító – tapasztalattal rendelkeznek. Ilyen kilátásokkal pedig az ember kétszer is meggondolja, mire adja a fejét.

Farkastörvények

– Mondj egyetlenegy okot, ami miatt érdemes elköteleződnöm – nézett rám kérdőn az a fiatalember, aki az USA-ban fejezte be nemrég egyetemi tanulmányait, és ma egy nagyon sikeres cég jól fizetett üzletembere. – A csajok a külsőségekre hajtanak, és nekem mindenem megvan, amit csak várnak – folytatja –, saját lakás, luxusautó, jó állás. Mindent megkapok, amit csak akarok, nem kell hozzá se várni, se szerenádot adni, se virágcsokrokat küldözgetni, ezért nekem ez a helyzet roppant kényelmes. Hiszem, hogy mindig jöhet még jobb, minek ragadjak le egyvalakinél! A harmadik randiig a legtöbbször már el sem jutok, és őszintén szólva, nem is szeretnék. A lányok könnyen adják magukat, óriási közöttük a verseny, én pedig kihasználom a konjunktúrát.

Attila – nevezzük így – negyvenéves koráig egyáltalán nem is tervezi, hogy megállapodik, akkor pedig már nem a saját korosztályából fog választani, hanem valószínűleg egyet a huszonévesek közül, olyasvalakit, aki hajlandó otthon ülni és gyereket szülni.

A társadalmat vizsgáló kutatások egyértelműen igazolják Attila stratégiáját. Valóban az látszik, hogy a húszas, harmincas egyedülálló férfiak még nem szívesen köteleződnek el. Negyvenévesen azonban már egyre csökken azok aránya, akik a függetlenséget választják.

„A harmincasok 18,2%-ának nincs sem házastársa/élettársa, sem állandó partnere, ám ebben az életkorcsoportban még alacsonyabb az állandó partner nélküli nők (15,5%), mint a korosztályból partner nélkül élő férfiak (21,4%) aránya, vagyis itt még a függetlenek között férfitöbblet található. Ugyanakkor a harmincas évekkel a végéhez közeledik ez a nők számára kedvező állapot, mert a negyvenesek korcsoportjában már megfordul a trend. Emelkedik a negyvenes állandó partnerkapcsolat nélküliek aránya (20,8%), s az emelkedés egyértelműen a negyvenes nőket sújtja, hiszen ekkor már több mint ötödüknek nincs állandó partnere (22%), a férfiak között pedig kisebb mértékű csökkenés tapasztalható a partnernélküliek arányában (19,3%).” (Utasi Ágnes: A fiatal egyedülálló nők párkapcsolati esélye)

A férfitöbblet azonban nem minden nő számára többlet, ugyanis a diplomás, főképp egyetemet végzett, jó munkaerő-piaci esélyekkel rendelkező nők harmincas éveikben különösen rossz eséllyel találnak párra. Az ő körükben a legnagyobb arányú a magány, ami annak is köszönhető, hogy jobb munkaerő-piaci lehetőségeik miatt kevésbé mennek bele kompromisszumos kapcsolatokba, nagyobb bátorsággal választják az egyedüllétet.

A „szinglik” valóságos társadalmi aránya azonban sokkal alacsonyabb, mint gondolnánk (4,3%), mégis ők a „felelősek” a gyermektelenségért, a házasodási mutatók romlásáért. Gyakran saját családjuk is rajtuk kéri számon, miért nem szülnek már gyereket, miért nem kötnek ki valaki mellett. Velük szemben még mindig erős az ilyesfajta társadalmi elvárás, miközben azt senki sem csodálja, ha egy harmincas férfi a függetlenséget választja. A nők azonban nem találhatnak társra, ha a másik oldalon nincs erre fogadókészség, hiába van bennük erre mindennél erősebb vágy! A legérzékletesebben a szingliirodalom leplezi le ezt az álmot, magyar és külföldi regények sora szól arról, hogy az egyedülálló nők szenvednek a magánytól, szerelmet, gyerekeket, párt szeretnének, csak hogy ennek elérése valamiért nehézségekbe ütközik. Az is egyértelműen kitűnik belőlük: nem igaz, hogy a szinglik önzők, és a karrierért mindent odaadnának. A házasságok nem miattuk nem jönnek létre, a valóság már rég nem erről szól, hanem arról, hogy megváltoztak a párkapcsolat játékszabályai, farkastörvények uralkodnak, és kevés helyük maradt az igazi érzelmeknek.

Szerelemről szó sem volt

Ha a kutatóknak nem csak a házasodásra és gyerekvállalásra vonatkozó adatait lesnénk minduntalan, könnyen kiderülne, hogy nem egyszerűen a házasság intézményével van a baj, és még csak nem is azzal, hogy gyermeket vállalni „kényelmetlen” és gazdaságilag nem kifizetődő. Maga a párkapcsolat van válságban, s erre olyan adatok utalnak, mint hogy a fiatalok sokkal később mennek bele tartós kapcsolatba ma, mint három évtizeddel korábban. Míg 25 éves koráig az 1950–54-ben születettek 56 százalékának nem volt tartós kapcsolata, addig az 1980–83-as születésűeknél ez az arány már közel nyolcvanszázalékos. Az erről (is) szóló tanulmányt a kétezres évek elején készítették (Spéder Zsolt, Kapitány Balázs: Gyermekek: vágyak és tények), és a hatvanas évek óta tartó tendencia a jövőben feltehetően csak tovább romlik: mind többen lesznek, akik nem egyszerűen a házasságot halogatják, hanem az első komoly kapcsolatot is. (Valószínűleg a szerelemmel együtt.)

– Sok olyan ember megfordul a rendelőmben, akiről kiderül, soha nem volt szerelmes – állítja dr. Pándy Mária szexuálpszichológus –, és nem tudja, nem érti, mi az a bódult állapot, amikor valaki csak a szerelme társaságát, figyelmét, érintését keresi. Soha nem kötnénk össze az életünket valakivel, ha ez a rózsaszín köd nem fedné el az éleslátásunkat. A szerelem arra való, hogy ez megtörténjen, és legalább egy darabig csak a jót lássuk a másikban. Ha tudatosan kellene döntenünk, valószínűleg senkit sem választanánk! Olyasmi ez, mint a drog, ami elborítja a tiszta tudatot. Én mégis azt gondolom, hogy az a szerencsés, aki megtapasztalhatja ennek a drognak a mindent elsöprő hatását, mert ez az, ami aztán elvezet a szeretethez, ez segíti abban, hogy amikor a rózsaszín köd elmúlik, elfogadja a másik rosszabbik oldalát is.

A szakember hozzátette: „Sajnos az a tapasztalatom, egyre tudatosabban döntünk a kapcsolatainkról, és egyre kevésbé adunk esélyt a szerelemnek. Sokan félnek az érzelmeiktől, és elzárják magukat. A nagyon okos, jól képzett fiatal nőkre jellemző például, hogy elmagányosodnak. A szépségük inkább csak hátrány, a fiúk rájuk sem mernek nézni. Ők maguk pedig nagyon magasra teszik a mércét, és akkor sem engedik bele magukat a szerelembe, ha történetesen vonzódnak valakihez. A csúnya lányok hamarabb elkelnek, a fiúk a szépekhez nem mernek közeledni, mert ők is egyre bátortalanabbak.”

Maradnak az érdekek

Dóra most lett joghallgató. Tizenkilenc évesen forma szerint épp élete legromantikusabb szerelmét kellene átélnie. Erre azonban elég kevés esélyt lát, mert a bulik – az ő szavaival – inkább „húsvásárnak” tűnnek, ahol még csak nem is a legcsinosabbak a legnépszerűbbek. A fiúk ranglistáját sokkal inkább azok vezetik, akik a legtöbbre hajlandók. Nem akar erre igazi példát mondani, csak annyit árul el, hogy a közösségi oldalakon már szinte kötelező egy-egy bikinis kép, és aki a trend ellenére nem tesz fel ilyet magáról, az abszolút hátrányba kerül.

A szépek és a kicsit intelligensebbek, érzékenyebbek persze nem mennek bele akármibe, de ahogy telnek az évek, úgy válnak ők is egyre kiszolgáltatottabbá. Ahogy Csilla is, aki

Vagyis szerelemről már régen nincs szó, maradnak a puszta érdekek. A férfi és a nő úgy méregeti egymást, akárcsak az üzletfelek. Amikor először összetalálkozik a tekintetük, azt kutatják egymás szemében, mit akar a másik, milyen mélységű kapcsolatra vágyik, és mit vár ezért cserébe. A szerelem, ha bekopogtat, csak megzavarja a rendet, roppant sebezhetővé tesz, és könnyen lehet, hogy nem hoz semmit a konyhára. Hogy ettől lehetnénk boldogok? Nehéz ügy, különösen, ha a szabadsággal, az érdekekkel és a kényelemmel kerül versenyhelyzetbe.