A Günzer házaspár története nem csupán egy sikeres villányi borászat története. Benne van két, szőlőhöz kötődő család öröksége, egy fiatal házaspár közös építkezése, az első aranyérem mámorító öröme, több évtizednyi munka, és immár az is, hogyan lehet mindezt úgy továbbadni a következő generációnak, hogy a gyerekek ne egyszerűen átvegyék, hanem a sajátjukká is tegyék mindazt, amit a szüleik létrehoztak. Günzer Tamással és feleségével, Mariann-nal családról, borról, munkáról, sikerről és az elengedés nehéz művészetéről beszélgettünk.

Tamás, 1991-ben, a diplomaosztójára kapott az édesapjától 0,3 hektár szőlőt. Mikor érezte először, hogy abból, ami eleinte talán szerelem, hobbi és családi örökség volt, egyszer komoly vállalkozás lehet?

Günzer Tamás: A döntő pillanat 2002-ben jött el. A 2000-es évjáratú Cabernet Sauvignon boromat beneveztem az akkori legrangosabb magyar borversenyre, a Pannon Bormustrára. Beválasztották Magyarország tíz legjobb vörösbora közé, sőt abban az évben a vörösborok között az enyém kapta a legmagasabb pontszámot. Külön gratuláltak a Borakadémiáról. Ott döntöttem el, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom. Ha ilyen szintű bort tudok készíteni, akkor a borászatnak kell szentelnem magam. Egy évvel később felmondtam az akkori munkahelyemen, a borjádi termelőszövetkezetben, ahol ágazatvezető voltam, és onnantól kizárólag a szőlészetre és a borászatra koncentráltam. Addigra nagyjából négy és fél hektár szőlőm volt.

Pedig minden egészen kicsiben kezdődött. Mit jelentett annak idején az a bizonyos 0,3 hektár?

Günzer Tamás: Nagyon örültem neki. Nekem az elsősorban a teljes önállóságot jelentette. Apám úgy nevelt, hogy: na, fiam, innentől a tiéd – a munkával és a felelősséggel együtt. Természetesen segítettek, de én rettenetesen büszke voltam rá, és mindent magam akartam megcsinálni. Kaptam egy kis pincét is, benne öt hordóval, amelyeket a nagyszüleimtől örököltem. Arra is emlékszem, milyen precízen rendben tartottam mindent. Minden évben pirosra festettem a hordók abroncsait, a pince homokos padlóját pedig állandóan söpörtem. Meg akartam mutatni, hogy egyedül is meg tudom csinálni. És már az első év komoly lökést adott. Az első borom portugieser volt. Beneveztem a villányi borversenyre, és aranyérmet kapott. Ott álltam fiatalon a nagy villányi borászok között, és átvehettem egy aranyérmet. Leírhatatlanul boldog voltam.

Mit csinál egy huszonéves ember az első siker után? Vesz egy jobb autót?

Günzer Tamás: Én szőlőt vettem. A következő évi termésből származó bevételemet gyakorlatilag teljes egészében visszaforgattam, és vettem még egy területet. Nem költöttem másra. Így nőtt a birtok szépen, fokozatosan.

Mariann, amikor megismerkedtek, lehetett már sejteni, hogy ebből egyszer komoly borászat lesz?

Günzer Mariann: Dehogy! Egyáltalán nem. Mindkettőnk családjának volt szőlője. Úgy találkoztunk, hogy Tamás ment az édesapjával szőlőt művelni, én pedig az én apukámmal. Néztük egymást a szőlőben: milyen helyes ez a fiú, milyen helyes ez a lány… Hétvégén is dolgozni kellett, rendbe kellett tenni a szőlőt, otthon segíteni kellett, valahogy mindig ott találkoztunk. Amikor aztán ketten lettünk, még természetesen nem voltak gyerekek, de amit Tamás kitalált – hogy szőlő, borászat –, abban egyértelműen mellette álltam. Társa lettem ebben az egészben, és azóta is segítjük egymást.

Vagyis a szőlő nemcsak Tamás családjában volt jelen.

Günzer Tamás: Mariann családja is foglalkozott vele. Az édesapjának volt egy kisebb szőlőterülete és egy pincéje Villány történelmi pincesorán. Én eredetileg tényleg csak annyit kértem tőle, hogy a pince egyik kis sarkát hadd béreljem ki, hogy ott árulhassam a boraimat. Két hétig gondolkodott rajta. Aztán azt mondta: tudod mit, fizessétek ki Mariann bátyjának a rá eső részt, és legyen a tietek az egész. Kiköltözött belőle, és átadta nekünk a pincét. Nekünk ez hatalmas dolog volt. Ott kezdtem el igazán a vendéglátással is foglalkozni, és nagyon jó helyen voltunk, a történelmi pincesor szívében.

Günzer Mariann: Apukám nagyon szeretett ott lenni, de végül otthon alakított ki magának egy kisebb pincét, és ott dolgozta fel a saját szőlőjét.

Ma már az egész család része a vállalkozásnak: a fiúk, Roland a borászatban dolgozik, Gina is megtalálta benne a saját területét. Tudatosan terelték ebbe az irányba a gyerekeket?

Günzer Tamás: Egyáltalán nem. Soha nem mondtuk nekik, hogy ezt kell csinálnotok. Rolandnál egyszerűen annyira kézenfekvő volt, hogy borász lesz, hogy szinte nem is lehetett kérdés. Már általános iskolásként az udvar mögötti épületben dolgoztuk fel a szőlőt. Ahelyett, hogy tanult volna, mindig kijött. Mindenáron be akart mászni a konténerbe, lapátolni akart, villával dobálni a szőlőt. Hihetetlenül érdekelte az egész. Nem kellett kivenni a kezéből a focilabdát, hogy gyere, fiam, dolgozni kell. Ő maga jött.

Nem volt olyan pillanat egyiküknél sem, hogy azt mondták: apa, anya, köszönjük szépen, mi egészen mást szeretnénk csinálni?

Günzer Mariann: Nem. Nekik ez volt természetes. Azt látták gyerekkoruktól, hogy dolgozunk a szőlőben, készítjük és kóstoljuk a borokat, vendégségbe járunk, jó borokat iszunk. Ebben nőttek fel. Szülőként pedig nagyon jó érzés, hogy felépül egy családi vállalkozás, és tudjuk, hogy a gyerekek tovább fogják vinni.

A családi vállalkozások egyik legkényesebb kérdése, hogy hol ér véget a szülői és hol kezdődik a főnöki szerep. Lehet ezt a kettőt különválasztani?

Günzer Tamás: Természetesen nálunk is van néha nézeteltérés. De a fő irányokat közösen megbeszéljük. Megbeszéljük, mit akarunk, hogyan akarjuk, merre tartunk. A kivitelezés viszont már például a pincészetben Roland dolga. Reggelente sokszor átbeszéljük a stratégiát, aztán onnantól ő viszi tovább, és én nem szólok bele mindenbe.

Günzer Mariann: Tényleg tudják külön kezelni a kettőt. Tamás a munkahelyen munkatársként kezeli a fiát. Persze előfordul, hogy összekapnak, vagy Tamás leszidja valamiért, de aztán megbeszélik. Működik.

Tamás, ön azt is mondta, hogy ma már nem a saját sikerei a legfontosabbak.

Günzer Tamás: Igen. Én elértem már sok mindent a szakmában. Sok elismerést megkaptam, amit borászként meg lehet kapni, és most már próbálom egyre inkább előtérbe helyezni a fiamat. (A felsorolás valóban tekintélyes. Günzer Tamás 2010-ben fogyasztói borteszt alapján Magyar Borok Mestere lett, 2012-ben pincészete az Európai Bor- és Gasztronómiai Szövetségek Egyesületének (CEUCO) európai elismerését kapta meg. 2015-ben Az Év Agrárembere Díj feldolgozó-élelmiszeripari kategóriájának győztese lett. 2019-ben a Günzer Tamás Pincészet kapta Az Év Pincészete Magyarországon címet, 2021-ben Magyarország Legszebb Szőlőbirtoka verseny nagybirtok kategóriájának győztese lett, 2023-ban pedig Günzer Tamás nyerte el az Év Bortermelője Magyarországon címet. – A szerk.)

Günzer Tamás: Ma már azt szeretném, hogy Rolandnak is legyenek saját sikerei. Hogy egyszer azt mondják egy borára: ez az év legjobb bora. Hogy legyen olyan eredmény, amely az övé. Ez szerintem a kulcsszó: saját siker. Ha valaki csak beáll egy már működő gépezetbe, mint egy motor vagy egy robot, az nem jó. Találjon ki új dolgokat, legyen saját elképzelése. Ha saját bort akar készíteni, készítse el. Ha valamit másképpen szeretne csinálni, próbálja meg. Én támogatni fogom. Fontos, hogy érezze: ő maga is létre tud hozni valamit.

Valószínűleg azért is fontos ez önnek, mert fiatalon pontosan ezt az érzést élte át az első aranyéremnél.

Günzer Tamás: Pontosan. Az ember kap egy sikert, és egyszer csak azt érzi: van itt keresnivalóm. Ez óriási lendületet ad.

Ennyi bor között van még kedvenc?

Günzer Tamás: Persze. Fehérben a Mont Blanc Cuvée. Az gyakorlatilag a saját ízlésemre készült. Vörösben pedig a Pinot Noir a kedvencem.

Mit tud a Günzer-féle Pinot Noir? Ha most eltekintünk a borkóstolók néha kissé költői nyelvétől…

Günzer Tamás: Hihetetlenül kedves, behízelgő bor. Nagyon fontos az illata, mert már ott sokat ad. Enyhén túlérett Pinot Noir szőlőből készül, amit könnyed, első töltésű hordós érlelés egészít ki. Nem akarjuk túlzásba vinni a hordót, inkább egy szép, összetett illatvilágot szeretnénk. Talán még ennél is fontosabb az íze. Bársonyos, szép lecsengésű, egyáltalán nem túl tanninos. Olyan bor, amelynél az ember az első korty után már kívánja a következőt.

Úgy tudom, Mariann kedvence is a Mont Blanc.

Günzer Mariann: Igen. Eredetileg tényleg magunknak készítettük. Olyan bort szerettünk volna, amely száraz, egy kicsit illatos, egy kicsit szénsavas jellegű, és három bor házasításából áll. Az első alkalommal valamivel több mint ezer palack készült belőle, mondván, ennyit majd szépen megiszunk mi magunk. Aztán kiderült, hogy mások is szeretik.

Günzer Tamás: Ma már körülbelül 120 ezer palack készül belőle.

Villány kapcsán gyakran elhangzik, hogy a klímaváltozásnak egyelőre még akár kedvező hatása is lehet a borvidéken. Ön hogyan látja ezt?

Günzer Tamás: Ha az évjáratokat nézem, most azt mondanám, hogy tízből kilenc nagyon jó. Egyelőre valóban inkább a mérleg kedvező oldalán vagyunk, de nem biztos, hogy ez sokáig így marad. A szőlő gyökere mélyre lemegy, különösen az idősebb ültetvényeknél, ezért az őszi és téli csapadékot viszonylag jól be tudja osztani. Egyelőre nincs különösebb probléma. Az idei aszályban például körülbelül 25 százalékkal lett kevesebb a termésünk, a minőség viszont fantasztikusan jó. Ugyanakkor vannak olyan területek, ahol már komoly a probléma. A nagyon vékony termőrétegű, köves, meredek, forró területeken öntözés nélkül egyre nehezebb lesz szőlőt termeszteni. Ezzel szemben a kevésbé meredek, vastagabb talajú, síkabb ültetvények ma egyre értékesebbé válnak. Az idén például éppen ezeken tudtuk a legnagyobb termést szüretelni, mert ott jobb a talaj vízháztartása.

A birtok közben folyamatosan nőtt. Hol van a határ?

Günzer Tamás: Roland már többször szóba hozta: „Fater, mikor lesz elég!?” Sokszor elmondta, és most már lassan meghallom. Nem akarunk igazán tovább bővülni. Nyolcvan-kilencven hektár körül vagyunk, és erről szeretnénk minden évben biztonságosan értékesíteni a borokat. Kizárólag palackos bort adunk el, klasszikus prémium és szuperprémium kategóriában. Nincs kannás bor, nincs folyóbor, semmi ilyesmi. Ezzel a mérettel elégedettek vagyunk. Persze ha a szomszéd egyszer azt mondja, hogy eladó a szőlője, lehet, hogy megvesszük. Egy-két hektárral így még növekedhetünk, de nagy léptékű bővítésben már nem gondolkodunk.

Más magyar borászoktól is hallani, hogy a magyar bor minősége sokszor magasabb annál, mint amilyen árat el lehet érni érte. Villányban is ez a helyzet?

Günzer Tamás: A villányi borok Magyarországon nagyon jól ismertek és megbecsültek. De abban egyetértek azokkal a kollégákkal, akik azt mondják: a magyar bor ennél többre hivatott. Más országokban az ilyen színvonalú borokat jóval magasabb áron értékesítik. Mi sokszor harcolunk azért, hogy megfelelő mennyiséget el tudjunk adni, és kénytelenek vagyunk viszonylag alacsonyan tartani az árakat. Az egy főre jutó borfogyasztás csökken, miközben ugyanazon a tortán egyre több szereplő osztozik. Ez hosszú távon nem jó. Egyre kevesebb haszon marad a boron, és vannak borászatok, amelyek végül feladják.

Kívülről nézve ez furcsa lehet. A borfesztiválok tele vannak, egyre több helyen beszélünk borról, a gasztronómia fontos részévé vált.

Günzer Tamás: A rendezvények valóban nagyon népszerűek, de a fogyasztási adatok ettől még azt mutatják, hogy hosszabb távon csökken a borfogyasztás. Ez nem csak magyar jelenség, más tradicionális borországokban is megfigyelhető.

A Günzer-borok mennyire támaszkodnak a hazai piacra?

Günzer Tamás: Körülbelül 95 százalékban belföldön értékesítünk, és én ezt tartom a legbiztosabbnak. Exportálunk is öt-hat országba, még Japánba is eljutnak a boraink, de a hazai piac sokkal kiszámíthatóbb. Multiknak is beszállítunk, mindenhol megtalálhatók a boraink. Aki megszokta, leveszi a SPAR-ban, leveszi a Metróban, és tudja, hogy ugyanazt kapja. Ezek a vásárlók jelentik azt a stabil fogyasztói kört, amelyre hosszú távon építeni lehet.

Azt szokták mondani, hogy egy családi ház sosincs teljesen kész. Egy ekkora birtok valószínűleg még kevésbé. Ki tudnak egyáltalán kapcsolni, hogyan lazítanak?

Günzer Tamás: Igen. Egyetlen időszak van, amikor tényleg nincs hétvége: a szüret. Akkor nincs hétfő, szombat, vasárnap. Ha menni kell, akkor menni kell. Ez nagyjából másfél hónap. Van még a karácsonyi nagy hajrá, amikor rengeteg bort kell csomagolni, de az év többi részében a hétvégéket többnyire próbáljuk megtartani magunknak. A családi nyaralások is megvannak. A borászok egyébként összetartó társaság. Január első vagy második hetében rendszeresen együtt is elutazunk néhány napra, olyankor egy kicsit hátra lehet dőlni. És én nagyon szeretek horgászni. Ha véget ér a szüret, előfordul, hogy egy egész hétvégét erre szánok.

A villányi borászokról gyakran mondják, hogy a sváb hagyományokhoz köthető szorgalomnak, munkakultúrának is szerepe van a borvidék sikerében. Önökre igaz ez?

Günzer Tamás: Mindketten sváb családból származunk. Én például nem nagyon tudok tétlenül ülni. Ha van egy szabad délután, akkor is teszek-veszek az udvaron vagy a ház körül. Nyáron, amikor hosszúak a nappalok, munka után még lenyírom a füvet a cég körül, megnyírom a növényeket. Szeretem, ha rend van. Van két szőlőterület is, amelyet máig én metszek és kötözök. Amikor karácsony után eljön a metszés ideje, és mínusz három-négy fok van, mondom Mariannak, hogy én most elmegyek metszeni, jössz?

Günzer Mariann: Én ilyenkor azt mondom: biztos, hogy nem. Inkább ülök bent a melegben és olvasok.

Günzer Tamás: Én meg kimegyek, jól átfagyok, és utána sokkal jobban esik a vörösbor.

Ebben tehát különböznek. Mariann könnyebben le tud állni?

Günzer Mariann: Igen. Én tudok pihenni. És nyaraláskor is másképpen működünk. Én képes vagyok arra, hogy ne vegyem fel a telefont, mert azt mondom: nyaralok. Tamással ezen mindig összeveszünk. Ő még este fél tízkor is felveszi, hátha valaki csoportot jelentene be, vagy például egy kamionnyi bort kér. Én meg azt mondom: majd holnap visszahívom.

Günzer Tamás: Én meg nem nagyon tudom megtenni, hogy ne vegyem fel.

Günzer Mariann: De hát nem vagyunk egyformák.

Talán éppen ettől működik több évtized után is a közös vállalkozás. Közben azonban lassan elérkezik az a pont, amikor a következő generáció egyre több feladatot vesz át. Hogyan képzelik el magukat öt-tíz év múlva?

Günzer Mariann: Én öt év múlva nyugdíjas leszek. És reményeim szerint főállású nagymama. Tamás biztosan nem fogja csak úgy otthagyni az egészet. Neki nehezebb lesz elengedni. Biztos vagyok benne, hogy akkor is dolgozni fog valamit. De előbb-utóbb át kell adni a gyerekeknek. Talán minden családi vállalkozásban ez az egyik legnehezebb feladat.

Tamás, el tudja képzelni, hogy egyszer már a telefonját sem kapcsolja be, és azt mondja: mostantól a gyerekeké minden?

Günzer Tamás: Nem hiszem. Abban bízom, hogy azért nem leszek teljesen félretéve. Nálam még messze van a nyugalom. Azt gondolom, ha valaki teljesen abbahagyja a gondolkodást és az építő munkát, akkor nagyon gyorsan elkezd öregedni. Én szeretném továbbra is segíteni őket. Szépen lassan hátrébb lépek, de örülnék, ha tíz vagy tizenöt év múlva is megkérdeznének: „Na, apa, szerinted ezt hogyan kellene csinálnunk?” Jó lenne, ha akkor is számítana a véleményem.

Tulajdonképpen már most elkezdődött az átadás.

Günzer Tamás: Persze. A munkát már most is megosztjuk. Rolandé a borászat, az enyém inkább a szőlészet. Én irányítom a traktorosokat, a vállalkozókat, én döntöm el, hogy melyik szőlőt mikor hozzuk be. Amikor beérkezett a szőlő a pincébe, onnantól Roland dönt. Ez így nagyon jól működik.

És Mariann?

Günzer Mariann: Én főként a vendéglátással és az adminisztratív háttérrel foglalkozom.

Gina pedig hosszú ideig a marketinget vitte.

Günzer Tamás: Igen. Most valamennyire visszavonult ebből, mert kisgyermeke van és Budapestre költözött, de továbbra is belefolyik a cég életébe. Van egy kis vendégházunk is, azt ő igazgatja. Az az ő saját projektje.

Érdekes, hogy miközben egy ekkora vállalkozásban naponta számtalan probléma adódhat, mindketten kifejezetten kiegyensúlyozottnak tűnnek. Mi a titok?

Günzer Tamás: Probléma természetesen van. Nap mint nap rengeteg. De ha az ember mindenbe beleéli és beleidegesíti magát, azt nem lehet sokáig bírni. Menni kell tovább.

Günzer Mariann: Nem csak jó dolgokból áll az élet. Ezt tudni kell kezelni.

Most, amikor beszélgetünk, éppen a nagy villányi borfesztiválra készülnek. Vagyis megállás azért most sincs. Ha pedig egyetlen mondatot üzenhetnének az olvasóknak?

Günzer Tamás: Igyanak jó magyar bort. És szeressék a villányi borvidéket. A vörösbort különösen szeretem ajánlani. Sokat szoktak beszélni például a benne található resveratrolról és annak lehetséges kedvező élettani hatásairól. Én pedig – ezt azért inkább mosolyogva mondom – a férfiaknak különösen ajánlom a vörösbort.

Günzer Mariann: Igyanak bort – de jót!

A szerző utószava

Günzer Tamás és Mariann történetében talán éppen az a legérdekesebb, hogy miközben birtokuk néhány tized hektárról több tíz hektáros vállalkozássá nőtt, valami lényegében nem változott. Tamás ma is kimegy metszeni a téli hidegben, saját kezűleg nyírja a füvet, ha úgy látja, hogy ráfér, Mariann pedig ma is tudja, mikor kell inkább bent maradni egy könyvvel. És a családban továbbra is mindenkinek megvan a saját területe. A következő nagy feladat már nem újabb hektárok megszerzése. Roland maga is egyre gyakrabban kérdezi apjától: „Fater, mikor lesz már elég?” A válasz pedig mintha lassan megszületne. Most már nem feltétlenül nagyobbnak kell lenni, hanem úgy kell továbbadni mindazt, ami több mint három évtized alatt létrejött, hogy közben az alapítónak is maradjon helye, a következő generáció pedig ne csak egy kész vállalkozásba üljön bele. Mert Günzer Tamás szerint végül nem az a legfontosabb, hogy a gyerek megörökölje a szülő sikerét. Hanem az, hogy legyen neki sajátja.