Mint később kiderült, azzal, hogy az írás mellett döntött, egyúttal az amerikai hírnév helyett a világhírt is választotta. Legújabb könyvében részletesen leírja, milyen családi okok vezették akkor erre az elhatározásra. A Párizs – Szerelmeim története egészen más könyv, mint az előzőek. Eddig minden esetben egy vérbeli nyomozó alaposságával és szenvedélyével járt végére egy-egy izgalmas esetnek. Ezúttal azonban a saját élete a téma, és két szerelem szép és fájdalmas története. Ennek a könyvnek a bemutatóján járt Budapesten.

Szó, ami szó, nem mindennapi találkozás volt ez Kati Martonnal. (Szívesebben írnám, hogy Marton Katival, de így szerepel könyvei magyar kiadásának borítóján, mert így lett világhírű.) Már csak azért sem volt mindennapi, mert nem minden újságíró mondhatja el magáról, hogy a partner a beszélgetés harmincnyolcadik percében felkiált:

– Végre egy releváns kérdés! Már majdnem feladtam. (Mármint a reményt.)

– Hát – mondtam – vak tyúk is talál szemet.

Azért merem ezt leírni, mert biztos vagyok benne, hogy nem bántom meg vele: végül is, azt hiszem, elég jól sikerült. Habár igazából most jön el a vége, s csak remélem, hogy elégedett lesz velem.

Ami azt illeti, amikor először egymás szemébe néztünk, rögtön úgy éreztem, hogy nem kedvel, s mivel először a fotózás következett, volt időm elmélázni azon, hogy talán rosszat hallhatott felőlem, de persze az is lehet, hogy ösztönösen tart az ismeretlenektől: amit gyerekkoráról olvastam, annak alapján nem lenne meglepő. Nem szoktam ilyesmire gondolni, azt hiszem, nem is fordult még soha elő. Aztán, ahogy segítettem a fotósok állványát cipelni, s felborítottam vele egy kis virágcserepet, talán szereztem egy jó pontot nála az ügyefogyottságommal: lesöpörgette a terítőről a virágföldet.

– Az asszonyok ezt jobban tudják.

– Ez szexizmus – próbáltam tréfálkozni.

Kezdünk egyenesbe jönni, gondoltam, de aztán a kezdést sikerült elrontanom. Nem kérdés-felelet játékot terveztem, hanem beszélgetést; abból jöhet csak ki valami azon túl is, ami a könyvben amúgy is olvasható.

Kétszer is megkaptam tőle, amivel réges-régen, kezdő koromban szakmám egy-egy nálam jóval nagyobbja lőtt le: – Mi a kérdés? (Egyiküknek kérdéssel feleltem volt: - Hát szabad kérdezni?; másikuknak kéréssel: – Segíts, te vagy a nagy ember!) Én még nem tartottam volna ott, szükségem lett volna egy kis bemelegítésre, és tudtam, hogy jót tenne a közös ügynek is. De persze neki egy voltam az aznapi ki tudja hány újságíró közül, és nemsokára rohannia kellett a következőhöz. Háromnegyed óra késéssel kezdtük el, s elismerem, tényleg nem volt elég a maradék idő arra, amit terveztem. Azért csak megpróbálkoztam az előjátékkal, mert anélkül nem az igazi. Rögtön kaptam is még egy finom szúrást: - Nagyon érdekes! Szeretnék egyszer én interjút készíteni veled!

Na, mondom magamban, legalább kettő nulla arányban vezetnek itt ellenem, ennek fele se tréfa (és még hátra volt a java, de ezt ekkor persze még nem tudtam). De azért ne gondolja a kedves olvasó, hogy afféle párbaj volt ez. Csak időnként villant meg a tőr. Egyébként azonban mindketten tudtuk, hogy társak vagyunk, közös terméket kell előállítanunk. Amikor nagy nehezen feltettem egy majdnem szabályos kérdést, nyomban csak úgy özönlött a sok információ. Meg tudnám írni ezt a találkozást belőlük is, de úgy érzem, így őszintébb. Az őszinteség neki is fontos: azért írta meg a Párizs...-t.

A teljes cikk a La femme 2013. nyári számában olvasható.