Soós Andrea elsősorban képzőművészként, illetve alkalmazott grafikusként említi magát a honlapján; nevével, a különféle cikkekben, hivatkozásokban fotósként, sőt ruhatervezőként is találkoztam. A róla szóló, vele kapcsolatos cikkek többsége azonban főleg ékszertervezői és készítői munkásságát emelik ki. A hazai ékszerművészetben jártas szakújságírók közül egyre többen már „soósandis”-ként emlegetik azokat a stílusjegyeket, amelyek első látásra is megkülönböztetik nyakékeit, medáljait, gyűrűit kollégáiéitól és pályatársaiéitól.

Munkáira a finomság, a nőiesség, a tiszta formavilág, az egyediség, valamint az elegancia jellemző. Ezüst ékszerei készítésekor gyakran értelmez újra, használ fel régi, mára már funkciójukat vesztett ezüsttárgyakat, illetve azok „maradványait”. Ezt a művészi irányvonalat hívják redizájnnak, vagyis „újragondolásnak”, „átértelemzésnek”, sőt – nem az ökológiai, hanem az alkotói értelemben vett – „újrahasznosításnak”.

– Ahogy látom, nagyon decens medált visel. Ez is saját alkotás?

– Igen, az úgynevezett redizájn ékszereim egyike. Egy ezüst férfizsebóra szecessziós stílusú fedeléből készült.

– Honnan jött az ötlet, hogy régi ékszereket vagy azok „maradványait”, antik női színházi, báli retikülök ezüsttartozékait, púderkompaktokat, cigarettatárcákat „hasznosítson újra”, mégpedig finomvonalú ékszerek, elsősorban nyakékek, gyűrűk formájában?

– Bár végzettségem szerint nem vagyok ötvös – mivel 1998-ban Németországban a mainzi Johannes Gutenberg Képzőművészeti Egyetemen képzőművészeti diplomát szereztem –, valójában számomra a kreatív alkotói munkában nincsenek határok; vagyis a honlap- és arculattervezéstől a plakáttervezésen át a videóinstallációig, a fotózástól a ruhatervezésen át az ékszerkészítésig minden érdekel, minden műfaj kihívást jelent számomra.

Az ékszerkészítés iránt Németországban kezdtem érdeklődni, majd el is végeztem ott egy intenzív ötvöstanfolyamot. Az első munkámat, egy lemezből készült gyűrűt jó ideig büszkén és boldogan viseltem. Egyszer kaptam egy darab titániumdrótót, amelyet nagyon nehéz volt megmunkálni. Bár szívesen próbálkoztam, illetve próbálkozom ma is a különféle anyagokkal, leggyakrabban és legszívesebben az ezüsthöz nyúlok.

– Hogyan talált rá a régi – elsősorban ezüst – tárgyak ékszerré alakításának ötletére?

– Valójában ezt egy baráti figyelmességnek köszönhetem. Már jó ideje foglalkoztam ékszerek készítésével, amikor egy kedves ismerősöm nekem ajándékozott egy 1780-as évekből származó Mária Terézia-érmet, amelyet a családja nemzedékről nemzedékre megőrzött, mondván: talán tudok vele valamit kezdeni. Hosszú ideig hozzányúlni sem mertem, féltem, hogy – a hevítése, fűrészelése közben – kárt teszek benne. Végül nagyon szép nyakék lett belőle! Ettől kezdve tudatosan és előszeretettel használom fel, alakítom ékszerré a különféle rendeltetésű régi ezüsttárgyakat vagy a darabjaikat.

– Ha jól emlékszem, nemcsak ezüstből, hanem Zsolnay tetőcserépből is készített már medált.

– 2011-ben „Mindörökké Zsolnay!” címmel hirdettek meg egy izgalmas pályázatot. A kiírásban az állt, hogy az ország egyik legszebb szecessziós stílusú épülete, az Iparművészeti Múzeum – még Zsolnay Vilmos által tervezett és a Zsolnay gyárban készült – mázas tetőcserepeinek darabjaiból a 21. századi trendeknek megfelelő ékszerkollekciókat alkossanak a pályázó iparművészek.

Örültem, amikor a medáljaimat is – amelyeket Szász Károly üvegművésszel készítettem – beválogatták a legjobban sikerültek közé. A tavalyi Múzeumok Éjszakáján nemcsak a szakmai érdeklődők, hanem a laikusok is megnézhették.

– Mi jellemzi a 21. századi ékszertrendet? Ha körülnézünk, azt látjuk, hogy tobzódunk a színekben, formákban, anyagokban. Egyszerre van jelen a harsányság anyagokban, színekben, formákban, és a szakma jobbjai által képviselt mívesség, illetve visszafogottság. Ráadásul egyes ékszereket – éppen a szezonális jellegűk miatt – bizsunak nevezünk, mert – „kiegészítőként” – igazodnak az évszakonként változó ruha-, cipő- és táskadivathoz. Talán inkább az alkalmi viseleteknél lehet ékszertrendről beszélni.

– Nem igazán figyelem a trendeket. Nekem az a fontos, hogy érzelmileg és „értelmileg” rá tudjak hangolódni az anyagra, vagyis nem „kifelé”, hanem „befelé” figyelek. Egyébként a különféle iparművészeti vásárokon, dizájnkiállításokon, szakmai bemutatókon az tapasztalom: egyre inkább értékelik az emberek – az ékszereket illetően pedig különösen az érettebb korosztályhoz tartozó, harminc feletti nők – a tradíció és a modernitás találkozását, valamint az egyediséget, a finom formát és vonalvezetést.

Akiknek ilyen igényük van, tucatáruk helyett inkább tervezőtől vagy olyan galériáktól vásárolnak, ahol míves, kézzel készített nyakéket, gyűrűket, karkötőket, illetve kollekciókat árusítanak. A közhiedelemmel ellentétében ugyanis ezeknek az árai egyáltalán nem mondhatók borsosnak. Néha döbbenten állok meg például egy-egy cipőbolt kirakata előtt, mert látom, hogy egy pár közepes minőségű lábbeli árából már egy gyönyörűséges kézi készítésű, iparművész által formált ékszert tud megvenni az, akinek ilyenre van igénye.

– Nem megalázó önnek, akit ma már a Pro Jugendstil Művészeti Alapítvány által az idén márciusban szervezett Magyar Kortárs Ékszerészet című kiállítás kapcsán is stílusalkotó ékszertervezőként emlegettek, hogy hétről hétre különféle vásárokon önmagának kell árulnia a portékáit ahelyett, hogy neves galériák, vagy akár iparművészek által működtetett boltok kínálnák eladásra őket?

– Nem mondom, hogy mindig lelkesen indulok el. Amikor viszont már ott vagyok, érdekelődéssel figyelem, ki nézi meg a tárgyaimat, ki mit tart rajtuk érdekesnek.

Öröm, ha valaki vásárol nálam, vagy elkéri a névjegykártyámat, majd később megkeres és nálam vesz magának vagy a női hozzátartozójának, rokonának, barátnőjének személyre szóló ajándékként valamit.

Ma egyébként az ipar- és képzőművészek körében is divatossá – sőt szükségszerűvé is – vált, hogy részt vegyenek az ilyen rendezvényeken. És nem csak azért, mert közvetlen kapcsolatot teremtenek köztünk, alkotók és a közönség/vásárlók között. Azért is fontosak a találkozások a laikusokkal, mert ezek kapcsán néhányan akár érdeklődőbbé is válhatnak valamely művészeti ág vagy egy művész munkái iránt. A vásároknak ilyen értelemben reklámértékük is van. Szerencsére azonban, esetemben nem csak ezek a bemutatkozási lehetőségek, mivel a munkáim jelen vannak a különféle galériákban, bemutatótermekben, kiállításokon is.

– Megrendelésre is dolgozik?

– Mivel nem tartom magam ötvösnek, hanem elsősorban több lábon álló művésznek, sokkal jobban szeretem, ha valakinek az ízlésével találkozik az általam már készített alkotás, mint ha egy megrendelőnek kell/ene/ valamit megcsinálnom az ő igényei szerint. Alkalmazott grafikusi munkákat is vállalok, így a megrendelőkkel kapcsolatban vannak negatív tapasztalataim is.

Jobban szeretem a teljes alkotói szabadságot – aminek persze megvannak a maga egzisztenciális kockázatai –, mint azt, ha előre meghatározott igények, többnyire egy sor kompromisszum alapján kell dolgoznom. Amikor leülök elkészíteni egy ékszert – bár vannak elképzeléseim arról, miből mit szeretnék kihozni –, a megálmodott tárgy munka közben nyeri el végleges formáját. Azt, hogy milyenné válik, befolyásolja az anyag viselkedése, a véletlen, a pillanat, a hangulatom. Szeretek kísérletezni

– Ezt bizonyítja, hogy sokféle – iparművészeknek, ékszertervezőknek, fotóművészeknek, sőt ruhatervezőknek kiírt – pályázaton indul, mégpedig többnyire nem eredménytelenül. Nemrégiben éppen a „Gombold újra!” divattervezői versenyre nevezett be Fóris Barbara textiltervezővel.

– Minden pályázat kihívás, jó alkalom arra, hogy újra és újra, más és más területen próbáljam ki magam. A „Gombold újra!” pályázat azért sem volt idegen tőlem, mert az érettségi idején a divattervezés gondolata is felmerült bennem. Régóta érdekel tehát a ruhatervezés folyamata, ráadásul a tematika valamiképpen kapcsolódott a redizájnhoz is, mivel a feladat az volt, hogy a magyar népi motívumkincset jelenítsék meg a pályázók hordható ruhákon. A valódi lökést azonban az adta, hogy Fóris Barbara velem szeretett volna dolgozni. Ez utóbbi azért is lepett meg és esett jól, mert – mivel 13 évig éltem Németországban – afféle magányos farkasnak számítok az ipar- és képzőművészek között.

– Honnan jött az ötlet, hogy gyimesi csángó keresztszemes motívumok jelenjenek meg az estélyi ruhájukon?

– A tiszta, áttekinthető formák iránti vonzódásom miatt választottam a geometrikus mintát, a gyimesi keresztszemes hímzést.

– A versenybe mintegy ezer pályázó nevezett be. Közülük már csak ötvenen készíthették el megálmodott ruháikat, kiegészítőiket. Végül a döntőbe, majd az azt követő nagyszabású, a legjobb munkákat bemutató show-ba a Fóris–Soós alkotópáros alkotása is bekerült. Van folytatás?

– Nem tartom kizártnak, hogy Barbarával – projektszerűen – lesz még alkalmam együtt dolgozni, de mindkettőnknek megvan a maga választotta útja. Én jó ideje már elsősorban ékszerekkel foglalkozom. Ezért is vagyok boldog, hogy ez év júniusától Budapesten, az Újlipótvárosban egy iparművészeti bemutatóteremben, galériában, a neves tervezők különleges ruhái, cipői, táskái mellett már folyamatosan láthatók és megvásárolhatók lesznek az én ékszereim is, mégpedig tervezői áron!