Pályája alatt akkora sikerei voltak, annyi tapasztalatot és élményt szerzett, hogy az három énekesnőnek is elég lenne. Negyven évig állt a világ legnagyobb operaházainak színpadán. Része volt hétemeletes ovációban és királynői bánásmódban, most nyugodtabb életre vágyik. De így is tevékeny: tanárként osztja meg tudását tanítványaival.

Negyven év fegyelmezett és folyamatos munka után megengedheti magának, hogy esténként egy kis fagyival kényeztesse magát, és ne aggódjon amiatt, ha másnapra ettől a hangja kissé rekedtes lesz. Az évente 50-60 fellépés, az ezzel járó tanulás, utazás és próbák, az izgalom, az adrenalin jó volt, de úgy érezte, itt az ideje, hogy átadja a helyet másoknak, és megnyugodjon a motor, amely hajtja. Másfél évig tartott, míg felszabadult, hiszen a naptára tele volt, és Monte-Carlót, Bécset, Hamburgot feladni nem könnyű – ahogyan harminc év után visszatérni és megszokni az országot sem az. De „úgy éreztem, kötelességem volt hazajönni tanítani. Első szóra jöttem, mert amit tanultam, tapasztaltam, arra nagyobb szükség van itt, mint külföldön”.

Ez misszió, de egész élete misszió volt. Az is, hogy a világ minden sarkában magyar legyen, Dél-Amerikától Ázsiáig. Még az operaház fiatal énekesnőjeként 1972-ben szerződött a Frankfurti Operához. Azután nem volt megállás. Körbeutazta a földet, 5-6 évre előre be volt táblázva. Rengetegszer kellett nemet mondania, amit élvezett, mert jó volt válogatni a szerepek közt. Férjével, aki a menedzsere is volt, együtt sakkozták ki, tervezték meg az életüket. Férje, dr. Marton Zoltán sebész főorvos volt, saját pályáján szintén sikeres. Zokszó nélkül követte, kísérte, támogatta mindig is; „egy mosolygós sunny boy” – árulja el róla a művésznő, akinek sokszor lelkiismeret-furdalása volt, amiért miatta annyi mindent adott fel. Így viszont együtt osztoznak az örömökben és sikerekben.

A sikerhez a sportolói múlt is hozzásegítette: röplabdázott, teniszezett, úszott, biciklizett. A fegyelemnek, a kitartásnak, a tűrőképességnek, annak, hogy nem szabad „nyekeregni, nyafogni”, be kell tudni illeszkedni egy csapatba, operaénekesként is csak hasznát látta. Mindent meg kell tenni, hogy az ember megnyerje a meccset. De ha veszít, emelt fővel tegye – ez irányította. Ezt adja át tanítványainak is. Hogy mindennél fontosabb egyéninek lenni, de nemcsak a fogásokat, finomságokat mutatja meg, hanem úgy indítja útjára növendékeit, hogy felkelti kíváncsiságukat a művészet, a kultúra minden ága iránt, hogy fantáziájukat, belső világukat gazdagítsa, hogy legyen mihez nyúlniuk szerepeik során. Beszél nekik viselkedésről, öltözködésről, megjelenésről – az övé ma is királynői, de nem tartja magát dívának. Fárasztó volt Amerikában a huszonnégy órás sztárlét.

Az anyaság sokat formált rajta, hangján is: teljesen átalakította, olyan érzelmeket kapott, olyan szeretetet, amelyet addig nem ismert. Miközben utazott, rengeteget olvasott, sok időt töltött gondolataival. Külföldön élte meg a felnőttséget, ahány ország, annyi mentalitáshoz kellett alkalmazkodnia, s ez csodálatosan gazdagította. Amerre járt, szeretettel fogadták, lelkesen üdvözölték a Fifth Avenue-n, vagy kapott virágot a virágárusnőtől Barcelonában. Az egyik marseille-i Tosca-előadás után rendőrkordont vontak, mert a tömegtől nem tudott kilépni a színházból. Buenos Airesben mindenáron kocsin akarták húzni, mint egykor Carusót, a lovakat kifogva. Hétemeletnyi néző állva tapsolt neki, majd reggelig őrjöngtek az előadások után. „Nem tudnék egysíkú életet élni” – mondja. Ez az egyetlen, ami nem is sikerülne neki.