Miután világ életemben ellenállhatatlanul vonzott mindenfajta patak, tenger, medence, szökőkút, csobogó és kerti tó, azonnal lelkesen bólogatni kezdtem, amikor először olvastam a vízimajom-elméletről. A hipotézissel ugyan nem minden tudós ért egyet, a magam részéről mégis biztos vagyok abban, hogy az én őseim valamikor mindenképpen vízimajomként vívták meg sikeresen a túlélésért folytatott harcot.

A feltételezés Alister Hardy angol tengerbiológustól származik, aki 1960-ban fejtette ki akkoriban szentségtörőnek számító gondolatait. Ezek szerint az emberré válás folyamatának volt egy olyan szakasza, amikor a Homo sapiensnek még nem nevezhető főemlős félig szárazföldi, félig vízi életmódot folytatott. Az emberi élet tehát - kockáztatta meg Hardy professzor - az általánosan elfogadott elmélettel szemben nem Dél-Afrika szavannáin, hanem Kelet-Afrika tenger borította, lagúnás vidékén született.

Hivatalos körökben sokan a mai napig vitatják, hogy ők valaha vízimajmok lettek volna, holott a feltételezést számos érv támasztja alá. Mint az angol nyelvű szakirodalomban az elmélet leglelkesebb híve, Elaine Morgan, itthon pedig Szendi Gábor rámutat, az ember szőrtelen teste a víziemlősökével mutat hasonlóságot, akárcsak az az adottsága, hogy a bőre alatt vastag zsírréteg látja el a hőszabályozás feladatát. Normál testhőmérséklete is alacsonyabb a szárazföldi emlősökénél, például a 38 fokon üzemelő lóénál vagy a 39 fokos lázban égő macskáénál, megegyezik viszont a tengeri emlősökével. Szintén ez utóbbiakkal rokon mindössze egy foknyi testhőmérséklet-ingadozása, míg a szavannán élő állatoknál a környezet változó hőmérsékletéhez alkalmazkodva ez akár 5-6 fok is lehet.

A csupasz majom megszólal

Vízi lény voltunkra utal a többi emberszabásúénál áramvonalasabb testalkatunk, a víz áramlásával megegyező irányba nőtt testszőrzetünk, amely csökkenti úszás közben a víz ellenállását, és egyáltalán az a tény, hogy a kétlábú életmód túlzottan megterheli gerincünket, térdünket, ízületeinket, miközben ugyanezek a testrészeink kimondottan jól érzik magukat, ha a vízben lebegve tehermentesítjük őket.

Az vízi életmódot teszi lehetővé kiálló, hosszú orrunk, amely úszás közben megakadályozza, hogy a víz befolyjon az orrlyukakon. Levegővel telt arcüregeink, amelyeknek köszönhetően a fejünk könnyebben fennmarad a víz felszínén. És alacsonyan ülő gégefőnk, amelynek egyébként az artikulált beszéd képességét is köszönhetjük. Ez utóbbi, a többi szárazföldi emlősre nem jellemző felső légúti elrendeződés lehetőséget ad arra, hogy tudatosan irányítsuk a légzésünket, és ha történetesen gyöngy- vagy szivacshalászként keressük a kenyerünket, akkor akár percekig is kibírjuk a víz alatt.

Az elmélet követői szerint minden állatnál nagyobb méretű agyunkat szintén a víznek, pontosabban a benne élő és egykor táplálékunkul szolgáló halaknak, még pontosabban a halolajban lévő omega-3-zsírsavaknak köszönhetjük. Ez a többszörösen telítetlen zsírsav nélkülözhetetlen az emberi agy fejlődéséhez és egészséges üzemeléséhez, vagyis – így a vízimajom-hívek – egyértelműen bizonyítja, hogy tengerparti táplálkozási lánchoz szoktunk. Bizonyíték lehet az a tény is, hogy a jódhiány súlyosan károsítja egészségünket, márpedig jódot nagy mennyiségben az étlapon seafood néven szereplő ennivalók tartalmaznak.

Sőt, a teória mellett érvelő tudósok még szexuális szokásainkból is vízimajom-múltunkra következetnek. Az állatok többségénél ugyanis a hím hátulról közelíti meg a nőstényt, szemtől szembe szexelni rajtunk és közeli rokonainkon, a bonobó csimpánzokon kívül szinte csak a bálna és a delfin szokott. A tengeri emlősökkel közös tulajdonságunk az is, hogy a nő hüvelyébe nem jut be a víz.

Az indiánoktól a Kneipp-kúráig

Ha valaki még mindig kételkedne vízimajom-múltjában, a szakirodalomban számos további érvre akadhat. És persze ellenérvre is, hiszen a kutatók kedvenc foglalatossága hajba kapni a velük ellentétes nézetet valló kollégákkal. Engem mindenesetre meggyőztek a bizonyítékok, bár szerintem elegendő végignéznünk egy gyógy- vagy strandfürdő vendégein ahhoz, hogy meggyőződéses vízimajom-hívővé váljunk. A fürdőzők arcukon üdvözült mosollyal hevernek a medencékben, leginkább egy elégedetten dagonyázó bivalycsapatra emlékeztetve – az ember ugyanis alapvetően szereti a vizet. Nincs az a meditáció vagy autogén tréning, amely hatékonyabban nyugtatna meg és lazítana el, mint egy kis ejtőzés a vízben.

Ezt figyelte meg Michel Odent francia szülész-nőgyógyász is, a már említett Mindannyian a víz gyermekei vagyunk című könyv szerzője, a vízben való vajúdás és szülés lelkes szószólója és franciaországi meghonosítója. Szerinte a vízben szülés ősi szokása a természetes vizek mellett élő népeknek, az úgynevezett búvárreflex (ha víz éri az arcunkat, automatikusan leáll a légzésünk) jóvoltából pedig az újszülöttek és a kicsi csecsemők gond nélkül úszkálnak a víz alatt.

A vízhez való ösztönös vonzódásunknak köszönhetjük, hogy már korán felismertük külső-belső gyógyító hatásait. A természetes meleg vízű források a föld legkülönfélébb pontjain játszottak fontos szerepet a népi gyógyászatban, a gyógyfürdőzés egyaránt része volt a a japán és az indián, az ókori római és a kínai kultúrának. Ebből a szempontból Magyarország különösen kivételezett helyzetben van, hiszen jóformán bárhol fúrnak le, termálvíz bukkan elő.

Kínában léteznek olyan orvosok, akik kizárólag vízzel gyógyítanak, és meglepően jó eredményeket érnek el. Európában a német Sebastian Kneipp foglalta rendszerbe a leöntések, fürdők és egyéb vízkezelések enyhülést hozó hatásait. A Kneipp-kúra kezelései hideg és meleg ingerekkel dolgoznak, amelyek az agyba jutva meghatározott hormonok kiválasztásához vezetnek. A meleg víz közismerten csökkenti a stresszhormonok termelődését, lazító és nyugtató hatású, kitágítja az ereket, ezáltal lejjebb viszi a vérnyomást és tehermentesíti a szívet. Ezen kívül javítja a sejtek tápanyagellátását is. Ezzel szemben a hideg víz javítja a koncentrációt, aktívvá és éberré tesz, segít fáradtság esetén, fokozza a vérkeringést és a szívműködést, valamint serkenti a pajzsmirigy hormonjainak elválasztását, összességében élénkítő hatású.

A testünk vízért kiált

A gyógyvizeket manapság elsősorban fürdőként élvezzük, az ivókúrák egyre inkább feledésbe merülnek. Holott nagy történelmi múltú orvoslási módszerről van szó: a római orvos, Galenus már az i.sz. II. évszázadban ivókúrákat rendelt betegeinek, és a gyógyászati ipar bevételeinek felét még a XIX. században is ezek a módszerek adták. Több hagyományos gyógyhelyen azért még ma is meggyőződhetünk róla, hogy a kúraszerűen fogyasztott gyógyvizek jótékony hatást gyakorolnak az anyagcserére és a vérkeringésre, a vesére és a húgyutakra, a máj- és epefunkcióra ugyanúgy, mint a gyomorra és a belekre. Mi több, életfontosságú ásványi anyagokkal és nyomelemekkel látják el a szervezetet, segítenek megelőzni bizonyos hiányállapotokat. Érdemes kipróbálni őket hashajtó és gyomorgyógyszer helyett is.

Az ivással való gyógyítás egyik különleges képviselője dr. Fereydoon Batmanghelidj, aki szerint a folyadékhiány a felelős olyan civilizációs megbetegedésekért, mint a reuma, az emésztési panaszok, a szív- és érrendszeri megbetegedések, a ráncos bőr és az emlékezetvesztés. A víz gyógyító tulajdonságait állítólag akkor fedezte fel az iráni orvos, amikor az iráni forradalom kitörését követően, 1979-ben börtönbe került, és más orvosságok híján vízzel próbált meg segíteni rabtársain. 1992-ben megjelent könyvében (A tested vízért kiált!) azt fogalmazza meg, hogy nagyon sok esetben nem betegek vagyunk, hanem szomjasak. Batmanghelidj számtalan páciensét szabadította meg olyan bántalmaiktól, mint a gyomorfekély, az allergia, a hátfájás vagy a depresszió, pusztán azzal, hogy napi 1,5-2 liter vizet itatott meg velük (a kávé, tea és alkohol nem számított bele a mennyiségbe). Batmanghelidj szerint soha nem szabad megvárnunk, amíg megszomjazunk.

Az ma már közhelyszámba megy, hogy hiába szervezetünk legfontosabb tápanyaga a víz, a gyerekek túl keveset isznak, a felnőttek úgyszintén, az idősek pedig még kevesebbet. Pedig testünk sejtjei csak akkor működnek optimálisan, ha belső terük megfelelően fel van töltve vízzel. Amikor az újszülött világra jön, még háromnegyed részben vízből áll, ez a záloga annak, hogy a csontjai, az ízületei és a szervei jól ki legyenek párnázva. Amire azonban felnövünk, víztartalmunk lecsökken: a férfiak teste 60 százalékban áll vízből, a nőknél nagyjából 50 százalék az arány. Ennek az a magyarázata, hogy a nőkön általában könnyebben felhalmozódnak a zsírpárnák. Ha sejtjeink nélkülözhetetlen folyadékmennyiségéből csak tíz százalék hiányzik, az anyagcsere kevésbé hatékonnyá válik, ezért nyugtalanség lesz úrrá rajtunk, fáradtnak és kedvetlennek érezzük magunkat. Ha a vízhiány eléri a húsz százalékot, levertek leszünk, nincsen kedvünk semmihez, és depresszív hangulat vesz erőt rajtunk. Ha a sejtek nedvességtartalma egyharmaddal csökken, anyagcserénk jelentősen romlik, és közérzetzavarok állnak be.

Nem mindegy azonban, milyen folyadékot fogyasztunk, egyik innivaló nem azonos értékű a másikkal. Vegyük csak szemügyre ivási szokásainkat! A napunkat általában egy csésze kávéval indítjuk, délelőtt jöhet egy pohár gyümölcslé, délben a kötelező kóla, délután egy újabb kávé, este mondjuk két deci bor. Ám ezek az italok mind folyadékot vonnak el a szervezettől, és semmiképpen sem képesek ellátni a tiszta, természetes víz feladatait. Az üdítőitalokban például nagy mennyiségben található cukor, édesítőszer, színezőanyag, tartósítószer, aroma és egyéb adalékanyag. Ezeket a szervezetnek újra fel kell oldania, és ehhez megint csak vízre van szükség, nagyjából ugyanannyira, mint amennyi az elfogyasztott üdítő volt. A szénsavas ásványvíz nem megoldás, mert nem képes a testünkben megkötni és kiválasztani a salakanyagokat, mivel éppen a szénsav miatt nincsenek szabad kötőhelyei. A kávé, a fekete tea, a kóla és a magas alkoholtartalmú szeszes italok semlegesítése az elfogyasztott mennyiség dupláját kitevő vizet igényel.

Mennyi vízre van szükségünk?

Szervezetünk egészséges vízháztartását akkor tarthatjuk meg, ha minden egyes elfogyasztott kalóriára egy gramm vizet számítunk. Egy egészséges, aktív nő például napi 2000 kalóriát éget el, ennek megfelelően két liter vizet kell meginnia. Ideális esetben ebből a két literből háromnegyed litert fedeznek a folyadékban gazdag táplálékok, azaz gyümölcsök és zöldségek egynegyed liter felszabadul a szervezet anyagcsere-folyamatai során, vagyis a szóban forgó hölgynek még egy liternyi vizet kell meginnia. Természetesen ha meleg az idő vagy izzadunk, több folyadékra van szükségünk, lehetőleg kis adagokban, egyenletesen elosztva a nap folyamán.

Azt azonban csak kevesen tudják, hogy ahogyan minden jóból, úgy a vízből is megárt a sok. Ha valaki nem szomjas, mégis több mint napi három liter vizet megiszik, az egyáltalán nem kedvez a testének, sőt! A túl sok víz hatására a szervezet riadót fúj, mert attól tart, hogy a testnedvek finoman kiegyensúlyozott elektrolit-háztartása, a nátrium és a kálium egyensúlya felborul (a kálium juttatja be, a nátrium szívja ki sejtekből a folyadékot). Ilyenkor a test gondoskodik róla, hogy a fölösleges folyadék minél hamarabb kiürüljön a húgyhólyagon át. Ugyanez történik ellenkező esetben is.

Ha valaki túl kevés vizet iszik, és a sejtjei dehidratálódnak, ellenkező irányú intézkedéseket tesz a szervezet, kiadja a parancsot a veséknek, hogy takarékoskodjanak a vízzel. Szervezetünknek tehát olyan szabályozó rendszere van, amely túl kevés és túl sok folyadék fogyasztása esetén egyaránt akcióba lendül. A maratoni futóknál például megfigyeltek egy veszélyes határt: ha minden egyes ellenőrző ponton isznak, szervezetükben végül annyira lecsökken a nátrium szintje, hogy szinte önkívületi állapotban érnek célba.

A szakértők végső soron azt szokták tanácsolni, hogy aki sok fehérjét és sót fogyaszt (ahogyan a legtöbben ezt tesszük), annak tanácsos a táplálkozástudomány aktuális ajánlásaihoz igazodnia, és napi 1,5 liter vizet innia. Aki viszont az átlagosnál egészségesebben étkezik, sok zöldséggel-gyümölcccsel, annak kevesebb víz is elég. A tudatos táplálkozásnak az is része, hogy nem esünk túlzásokba, és figyelünk szervezetünk jelzéseire.