"Csak néhány bevezető képsor, és a néző már felsóhajt: végre valaki komolyan veszi a film műfaját. Tajtékos napok."

lorem iposum dolor

Praesent suscipit aliquam urna. Praesent et velit lorem. Fusce id ligula odio. Aenean feugiat ante ut sapien fermentum mollis.
rendben
 
 

Vászonra álmodott szürrealizmus

Csak néhány bevezető képsor, és a néző már felsóhajt: végre valaki komolyan veszi a film műfaját. Tajtékos napok.

Végre egy látványvilág, amelyik elröpít, megragad, pulzál és kavarog, de nem vonja el a figyelmet a cselekményről, hanem azt kibontva, feltárva, kiegészítve működik. Végre egy látomás, amely mélyen megérint. Valami igazi.

 

 

Boris Vian varázslatosan szürrealista regénye, a Tajtékos napok több nemzedék életében meghatározó élményt jelent. Szinte az egyetlen olyan 20. századi mű, amely úgy romantikus és szatirikus egyszerre, hogy fenntartás nélkül, mindkét végletével egyszerre vonz mindenkit; amelyik finom gúnnyal, mégis megértőn halmozza egymásra a hazug, gyilkos társadalmi kliséket és a valódi emóciókat. A regényből készült – Franciaországban alig egy hónapja, nálunk pedig a múlt héten bemutatott – filmre sokan azért ülnek be, mert még nagyon jól emlékeznek arra a bizonyos a kamaszkori első nagy találkozásra. Másokat a csodabogárnak tartott, bombasztikus látványvilágot alkotó Michel Gondry rendező érdekel, akinek itthon nem mindegyik filmjét láthattuk, de az Egy makulátlan elme örök ragyogása felejthetetlenné tette a nevét.

 

Az biztos, hogy a Tajtékos napok nem a 21. századi olvasóközönség ízlésének való – de az is biztos, hogy a hiánya üresebbé tenné a mindennapokat. Pedig a regény csak egy banális, sőt meglehetősen közhelyes szerelmi történetet jár körül. Csakhogy a cselekmény rendkívül erős szövetbe ágyazódik, amelyet az író víziókból, meseszerű képekből, szürreális asszociációkból és a kimondott szavak valóságát minduntalan megkérdőjelező rétegekből alkotott, s ez kifogyhatatlan belső fénnyel ragyogja át az egész művet. Emiatt lehetett a Tajtékos napok megelőlegezője a beatirodalomnak ugyanúgy, mint a posztmodern regénynek.

 

 

Vian a tagadás és az életigenlés őrülten furcsa remekművét írta meg 1946-ban, alig egy évvel a világháború vége után, s úgy tűnik, majd hetven évet kellett várni arra, hogy egy másik műfaj is végérvényesen befogadja. Bár több francia filmadaptáció készült már belőle, ezek csupán a szerelmi szálat fogták meg és színezték át óvatosan egy-egy futurisztikus vagy lélektani árnyalattal. Michel Gondry azonban filmes szempontból tökéletes művet alkotott; még akkor is, ha biztosra vehetjük, hogy sokan az első félóra után kimenekülnek a moziból. Mert jó filmet nézni nem könnyű meló. Pláne nem Gondrynál. Erősen kell kapaszkodni, hogy befogadjunk minden vizuális poént, követni tudjuk a tér, a formák, a színek és arányok szüntelen áramlását és változását. Pedig Vian a regény minden mondatával figyelmeztet: ne higgy a leírt szónak, a szépen lefestett látványnak, ne higgy a párbeszédek őszinteségének. A film éppen ebben a szellemben fogant. Helyszínei a szereplőkkel együtt élnek. A regényben fontos szerepet betöltő háziegér és a csapból kicsusszanó angolna mellé Gondry hasonlóan szürreális figurákat illeszt, mint például a sütőben tárolt tévéképernyőről instrukciókat adó (időközben odakozmált) séf, az ajtóhoz mindig máshogyan, kifogyhatatlan humorral rohanó svábbogár-csengő, vagy a gumihuzalként pengethető napsugarak. Egymással bensőséges viszonyban élő tárgyak, lények és fogalmak kavarognak, nincs ráció, amely előírná, melyik fontosabb vagy lényegtelenebb, amikor csak úgy szimplán élünk: ember vagy tárgy, zene vagy szín. A zene térré lesz, a házak ablakán kinyúló szaxofonoktól összemennek a falak, a partikon kitörő legújabb táncdivat, a sandacsacsa óriásira nyújtja a lábakat, a cipők néha ugatni kezdenek és beköltöznek a kutyák közé, és az ebédre felszolgált tortából szivárványos LSD-álom pattan ki. Tankokat vetnek be a filozófus-guru előadásait kísérő tömeghisztéria ellen, és GPS-szerű információs csatornán lehet gondolatokat keresni. Vian profetikus jövőbelátása és a rendező határtalan fantáziája gyakorlatilag bármire képes, miközben nem érezzük trükkökkel túlterheltnek a jeleneteket. A terek összeszűkölése, a tragédia felé haladva egyre színtelenebb képek, a nap lassan eltűnő ragyogása, vagy Chloë halálos tüdőbajának kezdete egy hópehely puha, tétova repülésében olyan képi metaforák, amelyeket eddig ilyen teljességükben aligha láthattunk.

 

 

A színészi játék is hitelesen támasztja alá a film vizionárius szépségét. Audrey Taotou finom bája tökéletesen érvényesül a mustársárga, merev bútorszövet ruhában, vagy a regénybeli cukorfelhő helyett egy építődaru-hattyúban lebegve Párizs fölött. A Colint alakító Romain Duris fülig érő vigyora szépen fagy rá az arcára a tragédia kibontakozásával, és a szakács-barát szerepében Omar Sy (a magyar közönség az Életrevalók főszereplőjeként ismerhette meg) igazi mai varázsló, minden mozdulata, mosolya és testtartása bizarr titkokat sejtet. Christophe Beaucarne operatőr kezében a rendező képzelete a legvadabb asszociációkat is a vászonra szelídíti. Az egész film mindenestül teljesen őrült, ebben a néző jelenetről jelenetre megbizonyosodik – és persze abban is, hogy ez a furcsa, parttalan handabanda, akármilyen szomorú véget ér is Colin és Chloë története, maga az elképzelhető legszebb, legigazabb szabadság, ami csak filmvásznon megfogalmazódhat.

Götz Eszter Götz Eszter cikke 2013. június
címkék:
Film | Irodalom | Művészet
Lepje meg üzleti partnereit, családtagjait egy különleges, személyre szóló ajándékkal.