Amióta megismerte, nem ereszti. Nem csüng rajta, nem vált függővé tőle, de támaszkodik rá, épül és gazdagodik általa. Jó útitársa, mindenhová elkíséri. Ő néha megáll, néha előresiet – és a siker utoléri.

Azt hihetnénk, könnyű dolga volt: pályája elején nemhogy semmit nem tett a sikerért, még szembe is ment vele. Inkább elvállalt egy kétmondatos szerepet egy Ljubimov rendezte darabban, mint hogy főszerepet játsszon egy neves tévérendező filmjében – és ez nemegyszer megtörtént. Hálás a sorsnak, hogy Szolnokon kezdett, mert kipróbálhatta magát kortárs, abszurd, zenés darabokban, és mire Budapestre került, mögötte voltak a legjelentősebb szerepek, kicsik és nagyok. Így lehetett 27 évesen – ősz parókában és még éretlenül – O’Neill Amerikai Elektrája is.

Hogy tanuljon, csak figyelte, hogyan próbál Törőcsik Mari vagy Garas Dezső. Ők nemcsak példák voltak, hanem megadták a lehetőséget, hogy tévedhessen, mert a jó mondatot neki kell megszülnie, nem az a dolga, hogy utánozza őket. „Ha valamit továbbadok a fiataloknak, az ez: véghetetlenül türelmes vagyok velük. Nem lehet őket siettetni. Ha biztonságban érzik magukat, és én kivárom, megszületik a pillanat.” Töretlen és megingathatatlan ősbizalma kollégáiban. Csak a pénz és egy jó szerep miatt nem vállal el munkát, ha a partnerekkel és a rendezővel nem tud együtt dolgozni. „Mindig én akarok a legjobb lenni, de csak akkor lehetek jó, ha a többiek is azok. Az ösztöneim jól működtek, már fiatalon is tudtam, hogy ez egy hosszú pálya, amely nemcsak arról szól, hogy mindig nekem kell középen állni.” Nem foglalkozik azzal, ha a színházban bántás éri, vagy ha valaki nem figyel rá, önfeledten alkot. A kritika sokszor fáj, de ha veszi a bátorságot, hogy kiálljon a színpadra, ez elkerülhetetlen.

Nagyon szeret próbálni, az alkotófolyamatnak az előadással nincs vége: „Elölről kell kezdeni, mert ami ma megvan, holnap már nincs többé. Rendületlenül hiszek az emberi tehetségben, kreativitásban és a kemény munka gyümölcsében – ez szüntelenül lenyűgöz. Ha egy próbafolyamat során mindent megtettünk, még sincs sikerünk, az nem fáj. Ha mindent elkövettem, de nem jött be, az akkor is az enyém marad, megküzdöttem érte, és egyszer, máshol virágba fog borulni. Ezt mélyen tudom és hiszem, ezért egy napnál tovább nem bánt.” Néha kap ajándékba sikereket, de bármit tesz, keservesen sok munka van mögötte: gyötrelmes próbák, amikor nem megy, nem jó, és aztán elkezd pislákolni, csak az ember ne veszítse el a hitét, hogy ha százszor nem jó, akkor százegyedszerre jó lesz – vallja. Már megtalálta a kulcsokat önmagához. És mások szívéhez.

Előadás után megkeresik, hogy: „Jaj, művésznő, majdnem sírtam!” Mire ő visszakérdez: „Miért nem sírt egy jót? Azért dolgozom, hogy jól kibőgje magát, és megkönnyebbülve keljen fel reggel. Az nem baj, az kell, az jó.” Taub János rendező mondta neki egyszer, hogy: „Dorottya, ha bemész a színpadra, láthatatlan szálakkal összekapcsolódsz az összes nézővel. Az a lényeg, hogy ezeket a szálakat ne engedd el az előadás végéig.” Neki sikerült elérnie, hogy előadás után se akarjuk elengedni azt a szálat.