Szalamanov Zsuzsának, a sikeres külkereskedőnek 1992-ben egyik pillanatról a másikra leállt a veseműködése. Hetekig élet és halál között lebegett, miután pedig kikerült a kórházból, hetente többször indult el az életben maradásért a műveseállomásra, dialíziskezelésre.
Mint mondja, amikor 1994 decemberében új vesét kapott, újraszületett.

A transzplantációnak azonban nemcsak a puszta életét köszönheti, hanem azt is, hogy esélyt kapott a teljes, aktív, minőségi életre. Ez már majd 13 éve abban teljesedik ki, hogy hivatásszerűen foglalkozik a szervátültetettek gondjaival, érdekképviseletével. 1997-ben az 1991 óta működő Transzplantációs Alapítvány a Megújított Életekért nevű civil szervezet kuratóriumi elnöke lett. Küldetésének tekinti, hogy a szervadományozással kapcsolatos ismeretek eljussanak mind a laikus társadalomhoz, mind az ebben érintett egészségügyi dolgozókhoz.
Mint mondja, a lakosság körében meglehetősen sok tévképzet, félelem és fenntartás él a donációval kapcsolatban. Ez az oka annak, hogy az orvostársadalom sokszor nem támogatja eléggé a súlyos állapotban lévő, szervátültetésre váró emberek számára életesélyt kínáló beavatkozást.

Mindenkiből lehetne donor

Magyarországon törvény mondja ki: aki életében – írásos nyilatkozattal – nem tiltja meg szerveinek felhasználását halála után, potenciális donornak tekinthető. A hozzátartozóknak nincs joguk megtiltani a szervek transzplantációs célú eltávolítását, az orvosnak csak tájékoztatási kötelezettsége van, a hozzátartozók beleegyezését nem kell kérnie. Gyakran előfordul azonban, hogy az orvos inkább eltekint a donációtól, ha a hozzátartozók ellenállásába ütközik. Ez lehet az egyik magyarázata annak, hogy sok elhunyt egészséges, átültethető szerve nem kerül bele a transzplantációs „rendszer” vérkeringésébe. Magyarországon csupán minden második kórház jelenti – több-kevesebb rendszerességgel – a szervbeültetéseket koordináló, a valamilyen szervre várókat nyilvántartó Országos Vérellátó Szervezet Szervkoordinációs Irodájának, amikor intenzív osztályán olyasvalaki halálozik el, akinek valamely szerve átültethető lenne.
A Transzplantációs Alapítvány elnöke ezt az intézményi magatartást morális szempontból is károsnak tartja, mert egy agyhalott akár négy-öt életveszélyben lévő beteg életét is megmenthetné, meghosszabbíthatná, ha a kórházak együttműködnének a hazai transzplantációs szervezettel.

Hányan várnak átültetésre?

Az alapítvány a jelenlegi intézményi gyakorlat lehangoló következményeként említi azt is, hogy míg 1997-ben 317 veseátültetést végeztek, 2008-ban már csak 260-at. Ugyanakkor jelenleg Magyarországon mintegy 700-an várnak erre az életmentő műtéti beavatkozásra: 600-an vese-, 20-an szív-, 70-en májátültetésre, 7-en tüdő- és mintegy 11, inzulinra és művesekezelésre szoruló cukorbeteg csak a kombinált műtéttől, a hasnyálmirigy és a vese egyidejű átültetésétől várhatja állapotromlása megfékezését.

Mindenkinek megérné

Az sem eléggé köztudott, hogy a szervátültetés egyébként nemcsak a transzplantált, a recipiens szempontjából a leghatékonyabb beavatkozás, hanem a társadalom, az adófizetők szempontjából is, hiszen egyre több költséghatékonysági vizsgálat támasztja alá: például a művesekezelt betegek – szemben a vesetranszplantáltakkal – átlagosan hét-tíz évvel rövidebb ideig élnek, egyre romló életminőségben. Az is a szervátültetés mellett szól, hogy az aktív korú betegek többsége – a transzplantációt követően – eredményesen rehabilitálható, tehát újra munkaképes lesz, az idős szervátültetetteknél pedig lehetővé válik az önálló életvitel, nincs szükség kiegészítő egészségügyi szolgáltatásokra (házi betegápolásra) – magyarázza az alapítvány elnöke.

Egyre több beteg – miért?

Európában egyébként évről évre növekszik a végstádiumban lévő és transzplantációra szoruló vesebetegek aránya. Okai: a lakosság átlagéletkorának meghosszabbodása, illetve a – ma már népbetegségnek számító – túlsúlyosságra, mozgásszegény életmódra visszavezethető diabétesz és hipertónia; e krónikus betegségek szövődményeként – nagy valószínűséggel, előbb vagy utóbb – létfontosságú szerveink (vese, máj, szív) károsodnak.

Szalamanov Zsuzsa a lakosság elöregedésével kapcsolatban említi meg, hogy míg évekkel ezelőtt szóba sem jöhetett például egy hetven év feletti agyhalott valamely szervének átültethetősége, addig napjainkra már ilyen életkori megkötés sem a donáció, sem a transzplantáció oldaláról nincs. Mostanra a nemzetközi transzplantációs gyakorlat is igazolta: például az időskorú, művesekezelt betegek életkilátásait is növel(het)i az új szerv.

Megoldás lehetne az élődonor

A kérdésre, hogy mi a helyzet az úgynevezett élődonoros átültetésekkel, a Transzplantációs Alapítvány elnöke az alábbi választ adta:
– Némi optimizmusra adhat okot, hogy az élődonoros vesetranszplantáció aránya a korábbi 5 százalékról mostanra 9 százalékra nőtt. Ez azt bizonyítja, hogy egyre szélesebb körben lesz ismert, melyek az élődonoros szervátültetés előnyei a recipiensre nézve, mi a szervkivétel lényege, „menetrendje”. Ezen ismeretek birtokában, akik szeretnék megmenteni valamely hozzátartozójuk, szerettük életét, felajánlhatják donációjukat. Ha minden feltételnek megfelelnek, sor kerülhet az élő donor szervének „átültetésére”. A laikusok körében még nem eléggé köztudott, hogy az egyik vese felajánlása/adományozása, vagy a májból vett apró metszet nem veszélyezteti a szerv adományozójának életét, hiszen egy vesével is el lehet élni, „az emberi kor végső határáig”...

Félelem a kudarctól

Sokakat a kudarctól való félelem tart vissza a szerv adományozásától, illetve attól, hogy szerettüktől, családtagjuktól fogadják el a számukra magát az életet jelentő szervet.
Azt az alapítvány elnöke is elismeri: a szervátültetettek „nagyon vékony jégen járnak”, vagyis semmi biztosítékuk nincs arra – még a legkörültekintőbb előkészületek, utógondozás és felelős életvitel mellett sem –, hogy az új szervet nem löki ki, akár egyik pillanatról a másikra, az immunrendszerük. Ennek az „attaknak” a kivédésére szolgálnak a szervezet önvédelmi képességét gyengítő gyógyszerek, amelyeket a szervátültetetteknek egész életükben szedniük kell.

Szigorú szabályok

Magyarországon meglehetősen szigorú szakmai protokollja, menetrendje van mind a szervkivételnek, mind a szerv átültetésének. A törvény tételesen rendelkezik a szerv „útjáról” (az agyhalál beálltának megállapítására igen szigorú szabályok vonatkoznak, ugyanúgy, mint a különféle szervek kivételének, tárolásának, szállításának feltételeire). Törvény rendelkezik a szerv beültethetőségének kritériumairól is (vércsoport-azonosság, szövetegyezés, a donor és a recipiens „pár” testmérete, nemi azonossága, életkora, a szív, a tüdő átültetése esetében például a mellkas körfogata), a várólistára kerülésről, sőt az átlagos várakozási időről (ez fél évtől másfél évig terjedhet).

A transzplantáció törvényi szabályozása külön kitér arra is, hogy élő donor esetén milyen, a szervadományozáshoz kapcsolható költségeket (például utazási kiadások, közjegyző előtt tett adományozási nyilatkozat díja, betegállomány) kell – utólag –az Országos Egészségbiztosító Pénztárnak megtérítenie.

Aki szeretne a várólistára felkerülni, ám kezelőorvosa ezt nem kezdeményezi, megkeresheti az ellátások szerinti (vese, szív, máj, tüdő) Várólista Bizottságokat.

Az agyhalál megállapítása Magyarországon, mint általában, törvényileg és rendelettel szabályozott módon történhet (meghatározott időnként egy 3 tagú orvosi bizottság ellenőrzi az agyhalál beálltát).

A donorok mintegy 30 százalékát a balesetek áldozatai, döntő többségüket azonban az agyérkatasztrófában elhunytak adják. Donorjelentés esetén az Országos Vérellátó Szolgálat számítógépe választja ki a várólistán lévők közül a műtétre legalkalmasabb beteget.

Míg felnőttek esetében nem szükséges a donor előzetes beleegyezése szervei felhasználásához, a gyermek donorok esetében szülői engedélyre van szükség, és gyakran előfordul, hogy a szülők nem járulnak hozzá elhunyt gyermekük szerveinek kivételéhez.

Esély, hogy úgy élj, mint más!

Nem véletlen, hogy a Transzplantációs Alapítvány elnöke a sorstársaival való folyamatos kommunikáció egyik fontos üzenetének tartja: „Szorongás helyett élj teljes életet!”
Ennek jegyében szervezi meg a közhasznú szervezet 2004 óta minden nyáron a transzplantált gyerekek balatoni nyári táboroztatását, ahol a szülők és az egészséges testvérek is szívesen látott vendégek. Az otthon a széltől is óvott, szervátültetett gyerekek közül sokan itt tehetik először próbára fizikai képességeiket, élhetnek úgy, mint egészséges társaik, hiszen számos szórakozási, sportolási alkalom kínálkozik számukra.

Szalamanov Zsuzsa azt vallja, hogy a transzplantáltak életesélyeit növeli, lelki egészségét pedig „karbantartja” a fizikai aktivitás, a rendszeres testmozgás. Teóriáját immár 14 éve a saját példája is igazolja. A kétévente megrendezett sportversenyeken, találkozókon – legutóbb a Szervátültetettek XVI. Világjátékán megannyi sportágban mérettek meg a különféle korosztályokhoz tartozó magyar szervátültetettek. Az eredmény: 21 arany-, 16 ezüst- és 16 bronzérem. Szalamanov Zsuzsa – aki túl van a hatvanadik életévén – akárcsak az előző világjátékokon, most is többféle úszásnemben remekelt, 4 arany-, 1 ezüstéremmel és 3 világcsúccsal a magyar csapat legeredményesebb sportolója volt.

Donor és recipiens – van-e kapcsolat köztük?

S hogy a szervátültetettek – utólag – keresik-e a kapcsolatot az elhunyt donor hozzátartozóival, érdeklődnek-e a nekik új életet adó, ismeretlen személy kiléte iránt, a válasz: általában nem, mégpedig elsősorban a hátramaradt hozzátartozók iránti tapintatból.
Tudatos kapcsolat leggyakrabban az elhunyt gyerekdonor és a gyerek recipiens szülei között jön létre. Az alapítvány a Fiumei úti sírkertben felállíttatta az Ismeretlen Donor emlékhelyét. Minden év március 21-én, a tavasz első napján, a természet újjászületésének kezdetén ide tehetik le a hála virágait azok a szervátültetettek és hozzátartozóik, akik erre érzelmi késztetést éreznek.