Azt mondják, az haute-couture, vagyis a szabászat magasiskolája tulajdonképpen egy jól bebalzsamozott, még mindig szalonképes múmia. Már 1965-ben megírta a New York Times, hogy haldoklik, az orvosok összegyűltek a betegágynál, és jelentették, hogy válságosra fordult az állapota. A hírek szerint azóta ki is múlt - bár én találkoztam vele Párizsban, jól nézett ki (a balzsamok miatt), tetőtől talpig be volt bugyolálva különleges matériákba, és látszott rajta, magától értetődőnek tekinti, hogy minden júliusban és januárban feltámad. After-partykat is rendez.

Sokáig (jaj, be sem merem vallani, hogy szakmabelihez mérten milyen sokáig) nem is tudtam pontosan, mi a különbség a franciák által kényeskedve ejtett óóót kutűűűr és a már Robert Altmant is megihlető preeet-á-porté között. (A rendező topmodellekkel és világsztárokkal feldúsított filmjét nagy sikerrel játszották a kilencvenes években a mozikban.) Az haute-couture-ről sejteni lehetett, hogy mindenképpen éteribb, nem a földi halandók dimenzióiban mozog, de számomra a pret-á-porter is épp eléggé elérhetetlennek tűnt a Louvre-ban rendezett, elegáns divatbemutatóival.

Aztán egykori francia főnököm, aki jelenleg a francia Vogue lapigazgatója, röviden félbeszakította terjengős és homályos definícióimat: az haute-couture a tökéletesség maga. Givenchy szerint ezért is ítélték a XX. század végén halálra.

Nagyidivat

A sírgödröt amúgy Brigitte Bardot kezdte ásni. A lány, aki mezítláb ugrált végig az újhullám filmkockáin, egyetlen legyintéssel intézte el az éppen virágkorát élő francia divatszabászatot. Coco Chanel felajánlotta, hogy Brigitte-ből elegáns hölgyet farag, ám a caprinadrágos cicababa lebiggyesztette durcás ajkait: „az haute-couture a nagyiknak való”. Ennyiben maradtak.

Amikor először megérkeztem szakmai gyakorlatra az Elle-hez, az elegáns felhőkarcolóban nem trendi divatgurukhoz vezettek, hanem egy aprócska, nyolcvan feletti hölgyhöz, Madame Chinie-hez (nem viccelek, így hívják: Csininek). „Ó igen - merengett -, azok a kis apró kockák Brigitte ruháján...”

Az Elle fedezte fel ugyanis a Nőt Brigitte-ben, (mielőtt Roger Vadim filmjében Isten megteremtette volna.) A tizenöt éves, barna hajú kis balettpatkányt egy kockás kartonruhában fotózták le mint az új, szabad nőgeneráció megtestesítőjét. És valóban. Ötven évvel később is van abban a címlapfotóban valami kis pimasz, elragadó provokáció. Az a kartonruha maga volt a forradalom.

Akkoriban a divat ugyanis még divat volt. Úgy értem, minden nőnek - Magyarországon is - megvolt a maga varrónője, ezért az újságokban közölt fotók esetében sem az „üzenet” volt a lényeg, hanem az információ. Látni kellett a hajtásokat, szabásvonalat, raffolást (bármi legyen is az). Nem volt elég, ha egy vidám kislány egy szál bugyiban ugrál a kanapén. A hölgyek esernyővel jártak, még ha nem esett is, és kellett a kesztyű, még ha nem volt is hideg. Az a nemzedék még a táskája tartására is ügyelt. Annak az érának illata, modora volt. És akkor jött ez a lófarkas lány, aki maga volt az érzékiségében beteljesedett nő, és aki szerint az haute-couture, a szalondivat a nagyiknak való. Kis híján kiment az egész a divatból.

A nagy kutüriék szerencséjére a fajfenntartás ösztönénél csak egy erősebb emberi motivációt ismerünk: a sznobságot. Ha egy hölgy belép egy haute-couture szalonba, az neki mind a mai napig olyan, mint egy frissen felfedezett filmsztárnak a hollywoodi stúdió. Körbeugrálják, pezsgővel kínálják, szórakoztatják. Nagyon fontosnak érzi magát. A személyre szabott luxusruhák úgy készülnek, mintha valaki egy világhírű festőnek állna modellt. Nem ritkán négy-öt üléssel. (Szó szerint, hisz nem kell állni és próbálgatni, a ruhát a vendég méreteivel azonos manökenen alakítják.) Ma néhány közel-keleti hölgynek még a szalonba sem kell betennie a cipellőit, kívánságra házhoz repítik a modellt és az egész szabászatot. De a többség szívesen betoppan, és élvezi a gyönyörűen berendezett szalonok hangulatát, a pletykákat, a pezsgőt meg a kaviárt.

Végül a kiválasztott kreációkat bonyolult selyempapír-kompozícióban, egy hatalmas, kézzel készített, műalkotásnak is beillő dobozban szállítják házhoz. Rózsacsokorral. Olyan exkluzív és csinos a pakk, hogy egy társasági hölgy felvetette, temessék csak el nyugodtan valamelyik ruhásdobozban.

Madame Chini szerint azonban ez a korszak már sehogy sem egyeztethető össze a nők jogaival. A melltartóégetéssel sok minden hamvába holt. Már az asszonytartás is kiment a divatból, csoda, hogy rákaptunk a Zarára?

Szalonképes testrészek

A francia haute-couture-t egy angol úriember teremtette meg. Well, well, well... nyilván nem véletlenül kötött ki Párizsban, és nyitotta meg üzletét a Rue de la Paix-n, 1858-ban. Valójában korábbról, XIV. Lajos udvarából eredeztethető az egész divatmizéria, majd a tizenéves Mária-Antoinette avatta művészekké a szabászokat (ami végső soron nem tett túl jót a reputációjának). De azt a szalonrendszert, amit ma haute-couture-ként emlegetünk, Mr. Charles Frederick Worth honosította meg a francia fővárosban.

Ő találta fel többek között a márkajelzést mint a tervező védjegyét, valamint a szezonális kollekciók rendszeres bemutatását. Mindössze egy aprócska különbséggel: a manökeneket nem a szépségük, hanem a törzsvevőihez mért hasonlatosság alapján válogatta. Érdemes volna ezt a trendet visszahozni, és az haute couture-nek nem is volna szüksége több balzsamra. Poraiból azonmód feltámadna. Charles Dickens irigykedve jegyezte föl honfitársáról, hogy „finom ujjaival a legelegánsabb párizsi hölgyek méretein matathat, öltöztetheti, vetkőztetheti, továbbá forgathatja őket előre-hátra”.

Akár a tündérmesékben, Mr. Charles Frederick Worth háza száz esztendeig állt. Aztán csendesen átadta a helyét a korabeli ifjúságnak. Már a húszas években történt, hogy Josephine Baker, Peggy Guggenheim és Colette, az írónő átpártolt egy önfejű kisasszonyhoz, az örök Mademoiselle-hez. Coco, ahelyett, hogy férjhez ment volna Westminster hercegéhez, egy tiroli kabátkán merengve megalkotta minden idők legemblematikusabb divattárgyát. Tudják, azt fémgombos, kis zsebes kosztümkabátkát. A hozzáillő szoknya az illendőnél rövidebb lett, de a világért se gondoljanak minire. (Coco Chanel szerint a térd a nők legrondább testrésze. Nem szalonképes.)

Nagy riválisa, Dior, a háború után nyitotta szalonját a Montaigne sugárúton. Nőies, életvidám, érzéki kreációit Carmel Snow, a Harper’s Bazaar nagyasszonya, azonnal „New Look”-nak titulálta. Christian Dior ruháit a társasági hölgyek is név szerint emlegették, mint férjeik a lóversenyen a lovakat. Elég volt annyit mondani, hogy tegnap láttam Bizáncot vagy Ópiumot egy estélyen és a hallgatóság rögtön maga elé tudta képzelni a kivágást és a ruha esését.

E mellett Chanel sem mehetett el szó nélkül. Amikor visszatért „svájci száműzetéséből” (miután megvádolták, hogy kollaborált, vagy legalábbis szerelmi afférba keveredett egy magas rangú német tiszttel), megvetően mérte végig a Dior ruhában parádézó párizsi hölgyeket: „Hogy milyen nevetségesek ezek a nők! Egy olyan férfi kreációit viselik, akinek sohasem volt nője, nem is ismeri a nőket, és maga is arról álmodozik, hogy nő legyen.” Nos, ez a szakmai kommentár nyilvánvalóan nem volt politikailag korrekt, de ettől sajnos még feljegyezte a divattörténelem.
Az ötvenes évekre aztán megbékéltek, hisz az haute-couture aranykorában áramlottak a kuncsaftok, békésen megfért egymás mellett Rochas, Griffle, Balenciaga, akik mind felépítették a maguk mítoszát. Szerintem ez utóbbi tervező találta ki a leghatékonyabb píárszlogent: „ha egy nő Balenciaga ruhában belép egy szobába, a többi nő már nem is létezik”. Ez számomra legalábbis minden pénzt megérne.

Mondén manökenek

Januárban és júliusban, óraműpontossággal, egy szűk társasági réteg megkapta a meghívókat az haute-couture szalonokba. A legszebb és leggazdagabb hölgyek üdvözlésére elősietett az igazgató, maga a mester, a segédek pedig hozták a pezsgőt. Majd kezdetét vette a csaknem kétórás bemutató, zene nélkül, sorszámokat viselő modellekkel. Nem voltak arcba villanó vakuk, a hölgyek egymást közt vitatták meg, melyik darabra érdemes egy vagyont költeni. Bizonyos körberajongott lányok és asszonyok viszont ingyen is viselhették a méregdrága modelleket, hogy egy divatház hírét vigyék a nagyvilági rendezvényeken. Ők voltak a „mondén manökenek”, a korabeli Kate Mossok és Sienna Millerek.

Érdekes, hogy maguk a kreátorok akkor még nem számítottak szupersztárnak, a bemutatóik után sem bukkantak elő a tapsra, nem is hívták őket társasági eseményekre. Ha tisztes úri házakat kerestek fel, a személyzeti ajtón közlekedtek. Még Dior is a beszállítók ajtaján ment házhoz. Egyedül az arisztokratikus Givenchy részesült abban a kegyben, hogy feltűnhetett a vacsoravendégek között. No és Gabrielle Chanel.

Akadt azonban egy tervező, aki nemigen adott ezekre az allűrökre, fütyült a letűnőben levő kor etikettjére, csak és kizárólag a fejlődés érdekelte. És Monsieur Pierre Cardin szemében a fejlődés a mennyiségben rejlett, nem a minőségben. Emlékeznek még tán, hogy ő volt az első nagy hírű divattervező, aki férfiingeivel betört a nyolcvanas évek Magyarországára, noha a magyar férfit akkoriban még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhettük „fashionvictimnek”. Cardin ugyanekkora lendülettel indult úttörőként Kínába és Indiába, a Mester szeme előtt egyetlen szó lebegett, de az csupa nagybetűvel: ÜZLET.

A félszeg, halk szavú, hiperérzékeny Yves Saint Laurent-ba is szorult annyi gyakorlatiasság, hogy felismerje, az út a pret-á-porter felé vezet. És az új generáció, Thierry Mugler, Vivienne Westwood, Jean Paul Gaultier már teljes mellszélességgel (plusz válltömők) a tömeggyártás felé fordult. Az haute-couture is beköltözött a Louvre-ba csodálatos, zenés (táncos) bemutatóival és gyakran ruhadarabjai is egyből kiállítási tárgyak lesznek, elkerülve a közönséget. A menyasszonyi és az estélyi ruhák kivételével ma már ritkán terveztetnek személyre szabott ruhát a hölgyek. Ez a passzió nem is igen egyeztethető össze a mai világ ritmusával. Kinek van ideje arra, hogy egy összeállítás kedvéért négyszer-ötször ruhapróbára menjen?

Így aztán a világ legelegánsabb nyugdíjasklubja egyre csak növeli taglétszámát, Hubert de Givenchy 1995-ben, Yves Saint Laurent 2002-ben, Emanuel Ungaro 2004-ben, Valentino Garavini 2008-ban ment vagy inkább vonult (fényes búcsúbemutató után) nyugalomba. Sokan egy korszak végét siratják, bár a húszas évektől az ötvenes évekig tartó aranykort azért némi hamis dicsfény is övezi. Az elegáns szalonok mélyén sötét kis zugokban vaksin hunyorgó varrónők dolgoztak. Ezzel szemben, amikor pár éve körbenézhettem Valentino és Chanel kulisszái mögött, az volt az érzésem, mintha spa-ban járnék, nem egy varrodában. Nyilvánvalóan a mesterember, a bizonyos „savoir fair” a legnagyobb kincs a nem ritkán gyémántokkal és brillekkel is dolgozó szabászatokban. Lagerfeld különben is optimista: „amíg a Chanel ház létezik, az haute couture is létezik”.

Couture mindig volt, mindig van, és mindig lesz. Például az ebay-en. A nemzetközi magazinok stylistjai gyakran dobják fel a repicuccokat, napszemüvegeket, dizájner-táskákat és az órákat, ami teljesen érthető, hiszen amíg nem válnak vezető-stylisttá, nevetséges fizetséggel szúrják ki a szemüket. Ki gondolná, hogy az egyik legnagyobb párizsi divatház pr-munkatársa a netaporter-n szerzi be a szezon slágerruháit és táskáit? (Örökre imáimba foglalom a nevét és a tippjeit). Bár az én pénztárcámnak kissé borsos, azért megfizethető áron is ki lehet fogni neves tervezők darabjait. És mindketten ismerjük Victoria titkát, noha egyikünk Párizsban él, másikunk Budapesten, pizsamát és fehérneműt on-line ettől a New-York-i cégtől vásárolunk.

A divatvilág kétségkívül maga alatt vágja a fát. Bár a Petit Palais-ben még folyik a pezsgő, és áll a bál a bemutatók után, egy pesti vagy egy kazahsztáni tini bármikor lecsaphat egerével a szezon legtrendibb, legmenőbb darabjára, mielőtt a divatarisztokrácia kijózanodna és újra kicsípné magát...